A hatéves kis szőke Mat, odakucorodott nagyapja mellé karácsony első napján és kimeresztve kék szemecskéit arra kérte, meséljen neki valamit. Papó végigsimogatta ősz szakállát és két száll gyertya varázslatos homályában elkezdte a mesét.

-1848 telén különösen cudar tél volt Bostonban! A hó térdig ért és vihart hozott magával…no meg nem is beszélve a mínuszokról! Akár mínusz harminc fok is lehetett, bizony, bizony! Történetünk hőse az ifjú Harry James. Középmagas barna hajú, jóképű fiatalember volt, még alig töltötte be huszadik életévét. De szívét máris mélységes gyűlölet, harag szőtte át. Magányosnak érezte magát: édesanyja két éve hunyt el, apja pedig azóta olyan mély gyászba burkolózott, hogy szinte el is feledkezett róla. Annak örült, hogy már fél éve külön, albérletben lakott Harrynek pedig nagy segítségre lett volna szüksége: pénzt kellett szereznie, mert súlyos anyagi tartozásai voltak a főbérlő felé. Aki kijelentette, hogy ha karácsonyig nem fizet, kiteszi a szűrét. – Valójában mindig is be tudta osztani azt a kevés pénzt, amit pincérként a helyi étteremben megkeresett, ám az utóbbi hónapokban beleszeretett egy fiatal hölgybe, Lady Mariannába és jócskán ráköltötte minden pénzét, hogy elkápráztassa szíve választottját: ékszereket vett neki, bálokba vitte…boldog volt. Egészen addig, amíg rá nem ébredt , hogy hosszú szőke hajú szerelme csak kihasználta őt. Harry szakított vele, ráadásul az éteremet is bezárták. Semmi pénze nem volt és lejárt a határidő. Kétségbe volt esve, éjjelente rémálmok gyötörték. Rettegett attól, hogy az utcára kerül…barátai alig voltak, az apja se igen fogadta volna be.

Katonakorából maradt fegyverét magához ragadta és karácsony első napján elindult a hó fújta utcákon. Volt egy terve. Órákig gyalogolt, a nagyváros peremvidékén jár, hol a hó érintetlen szűziességgel pihent és egyszerre csak egy előkelő család hintóját látta meg. Két ló fekete musztáng húzta. Szegény két pára alig bírt haladni a nagy hó miatt. Megmenekült! – Kiáltott fel Harry magában, és a kocsis elé ugrott. – Adja ide az összes ékszert, uram. Különben nem állok jót magamért. – Ordított a meglepett idős kocsisra, aki mukkanni sem mert.

- Mi történt Hill? – Kérdezte valaki kíváncsian, kidugva kendőbe bugyolált fejét a hintóból. Egy középkorú hölgy volt az, aki rögtön felkiáltott. Harry látva, hogy a kocsis még mindig hezitál, elismételte követelését. De ekkor, váratlan dolog történt.

A fiú mellett egy gyönyörű, hófehér leplet viselő vörös hajú lány jelent meg, Bőre, úgy fénylett, mintha arany lett volna, sötétbarna szeme és vékony ajka pedig meleg szeretettel sugárzott. A megzavart rabló, másodpercekig tétován bámulta a hirtelen jött égi jelenést – mert bizonyára csak az lehetett, valamiféle angyal. Aztán a jövevény finoman kivette a kezéből a fegyvert, megfogta a kezét és elkábult hősünk érezte, hogy puha örvény kapja fel, kicsúszik alóla a talaj, eltűnik szeme elől a hófehérség.

Amikor kinyitotta szemét egy bányában találta magát, amit olajmécses fénye világított be. Az angyal csendre intette őt, vékony ujjaival és Harrynek az a gyanúja támadt, hogy őket bíz’ most senki se látja.   Előttük egy pokrócon hatéves év körüli kis koszos, fekete hajú fiúcska feküdt. Idős nagyapja mellette pihent, óvón betakarva, melegítve testével. – Papácska, mi miért így karácsonyozunk? Másoknak miért jut meleg étel, forró kályha? Nekünk mért nem? – kérdezte remegő hangon a kisfiú, miközben apró kezeit dörzsölgette.

A nagyapa meghatódva nézte unokáját és Harry látta, ahogy egy könnycsepp futott végig ráncos arcán. – Nem mindenkinek ugyanaz adatott, drágám! De ott, legbelül, nekünk van valami, ami mindennél erősebb. – A kisfiú csodálkozva nézett a beszélőre, aki megérintette a kisfiú szívét .- A szeretet, bogaram! Kinek semmi se jut, az tud igazán szeretni!

Nem szokott könnyezni, de Harrynek nem sok kellett hozzá, hogy most azt tegye. – Miért engedik ezt, Angyal? Mért kell, hogy így legyen? – Kérdezte az angyal felé fordulva megtörten. -Tennem kell valamit, segítenem kell rajtuk! – Az angyal elmosolyodott az elszánt fiú láttán és ismét felé nyújtotta kezét. – Segítenünk kell, hát nem érted?? – Kiáltott fel újra kétségbeesetten Harry, de a bánya képe elhomályosult előttük.

Mikor újra kinyitotta szemét egy kórház sötét folyosóján találta magát. Egy szoba előtt álltak, amiben négy kiságy volt. Egy-egy apró kis csecsemő feküdt mindegyikben, békésen szunyókálva, mit sem törődve a mogorva téllel. Az egyik kiságy mellett, fiatal édesanya ült egy széken és alvó gyermekét figyelte. A fiú csak teste forró volt a láztól. Vizes borogatás tettek homlokára. Az asszony szeme kisírt volt, arca nyúzott, falfehér. Napok óta nem aludt már. Finoman megfogta morzsányi kezecskéjét és suttogva mondogatta neki. – Ó életem, ó én drága kisfiam. – Hangja remegett a fájdalomtól. – A láz nem kegyelmez neked, lelkem! Túl nagy, azt mondják és te…Kitörtek belőle a könnyek, ráborult kisfiára, ölelte csókolta, és csak zokogott, zokogott.

Akárcsak Harry is. A fiú nem bírta tovább. Lerogyott az ajtó elé és kezét arcába temetve sírt. – Miért a jók hallnak meg, Angyal? Mért nem a rosszak? Mért nem én…? Felemelte fejét és csillogó szemmel nézett az angyal szemébe. – Vigyél el engem, kérlek! A szenvedőknek kegyelmez, könyörgöm!!! Nem érdemlem meg e létet. Túl gonosz vagyok ahhoz. – A fiú átkarolta oda kúszott angyala lába elé és azokat átkarolva rimánkodott neki. – Épp ölni akartam…senkim nincs…nem nekik kell innen távozniuk, hanem nekem.

- Nincs megírva a sorsunk Fiú!- szólalt meg végre lágy szigorúsággal az angyal. – Sosem tudhatod, mit tartogat számodra még e lét. Nem vállalhatod át más sorsát: a tiéddel kell megharcolj. Nincs olyan, hogy jó vagy rossz. Miképpen éj és fény is egyszerre van jelen, akképpen az ember lénye is. De sose tégy kárára másnak, mert te is lehettél volna a bányában, vagy az itt fekvő gyermek helyében. Köszönd meg sorsod és adj hálát, hogy nem fordult rosszabbra!

-  Kétségbe voltam esve, senkim nincs…- Zokogta Harry könnyeit törölgetve. – De mégis, miféle lény vagy te, hogy neveznek téged?

-  Azért jöttem, hogy jó útra tereljelek. A nevem Vérvörös – Az angyal kis szünet után hozzátette. – De valamikor fiú talpra ugrott és elszántan nézett hol Vérvörösre, hol a szobában lévő haldokló csecsemő felé.

-  Segíteni akarok, mint te, Szent! Bármerre mész, veled tartok, nincs már maradásom itten!

Ekkor fényesség töltötte be a teret. Harry lelke forrósággal telt meg, érezte ahogy a szeretet zsigereit járja át. – Hát jöjj velem, Harry! De ne feledd: ha ezt az ösvényt választod, lemondasz földi javadról.

A fiú bólintott és megfogta a lány kezét. És senki nem tudja merre mentek tovább. Csak találgatni lehet. Annyi bizonyos, hogy a kórházbeli gyerekek, mind meggyógyultak másnap. Míg a bányában lévők élete is nagyot fordult: másnap valahogy egy csoport fiatal felfedezte az ott éhezőket és rövid

órákon belül, kényelme házat ajándékoztak a papának, forró kályhával, bőségesen terített asztallal.

Bárhol is bukkan fel Ő örül a szív! – Fejezte be a mesét, Papó.- Mert tudod,Mat! Én vallom, hogy létezik ez a vörös hajú lány és hiszem, hogy jó: akármit mondanak a mendemondák. Egyszer tán majd mi is meglátjuk őt. Ne feled, amit ő mondott: Köszönd meg sorsod és adj hálát, hogy nem fordult rosszabbra!

A kisfiú hirtelen felkiáltott:- Az oviba jár egy vörös hajú lány, Papó! Ő Barbara lánya? Az öreg megsimogatta unokája buksiját és elnevette magát: Attól mert valakinek vörös a haja, nem lesz belőle angyal. Vérvörös csak egy van. De tudod mit? Mindegyikünknek van egy darab belőle, mert mind jók vagyunk, legbelül.

Odakint csodásan szállingózott a hó…

Kokas Bálint

U.i. : Ez a történet nem függ össze a Vérvörös- Az utolsók című történettel. Csak a címszereplő azonos mind a két történetben, más nem!

Lájkold a Blogot és kövesd a Vérvörös- Az utolsók történetét: https://www.facebook.com/profile.php?id=597107567077388&ref=ts&fref=ts