Az előző nap eseményeit, itt találod: 

https://eleg007.blog.hu/2018/07/25/egy_lovastabor_emlekere_2_resz_batorsag_es_kuzdelem

2018. 07.21. 

Ismerős hang üti meg a fülemet. De végre, nem a fejemben... Lent már javában megy a traccsparti, mire lekúszom közéjük.  De csak zombiként eltotyogok mindenki mellett: kell még félóra, mire szalonképes leszek. Megkérdezik, hogy kérek e kávét? Kérek. Aztán szívem szerint, még visszafeküdnék. Az egyik ló prüszköl egyet. Ránézek. Valami olyan megfoghatatlan értelem süt a szeméből, hogy azt napokig tudnám nézni, ecsetelni. Pedig emlékszem, hogy kiskoromban, féltem tőlük. Mint amúgy, minden állattól, mondhatni. Aztán, az első lovaglásom alkalmával, sikerült legyőznöm a félelmemet! Táborba érkezésünk, első perceiben volt bennem egy kérdőjel ugyan, hogy hogyan fogok én lovagolni? Mert, mi van, ha már kiestem a gyakorlatból? Az rendben van, hogy több, mint 10 évvel ezelőtt remekül ment, de mi van, ha ezúttal, nem fog menni? Ha -tegyük fel-már első alkalommal úgy lezúgok, hogy helyben eltemetnek? Kételkedés. Magamban. A magabiztosság, csak látszat néha. Mint, annyi embernél. De ez a kételkedés, tényleg csak két másodpercig tart. Ugyan, miért ne menne ez az egész? És, mi van, ha leesek? Vagy: ha ott döglök meg a lovak közt? ÉSSS??? Mindig is nagyobb félelmem volt az, ha például azt veszítem el, aki fontos számomra, vagy, hogy véletlenül ártok valakinek. Egy leesés, karcolás, egy vérző sebhely, semmi ahhoz képest, amit egy lelki törés tud okozni! Ezek a gondolatok suhantak át a fejemben, miközben körülöttem egyre nagyobb mozgolódás támadt. Kicsit ostoroztam magamat gondolatban, már annyira feleslegesen jár az agyam a múlton megint...ugyanakkor meg...ugyanakkor meg: minden embernek szüksége van arra,  hogy néhány pillanatra megtorpanjon, és tisztázzon magában, bizonyos érzelmeket. Érzelmek? Szombaton szerettem volna kikapcsolni ezt a lelkizős énemet, és csak a lovakra koncentrálni. Nem ment. 

Reggeli után egy fiatal srác tartott nekünk előadást. Balettozik, számtalan nagy siker van a háta mögött. Állj! Nem, nem, és nem! A srác, nem buzi! Csak mielőtt valaki ezzel a gyanúval illetné! Ma ugyanis, ha egy férfi balettozik, akkor rögtön beskatulyázzák, mondván, hogy az lányos=biztos meleg! Csak ilyenkor azt felejtik el, hogy az ókorban, a reneszánszban, milyen népszerű is volt ez az (ön)kifejezési forma, a férfiak körében is, akik amúgy, családos emberként éltek. Nem hosszú az előadás: nagyjából húsz perc! De esküszöm, elgondolkodtam azon, hogy szívesen kipróbálnám magam, ezen a területen is! Emlékeztek a 2000-ben készült, több díjat bezsebelt alkotásra, a Billy Eliott című drámára? Amikor a srác balettozni kezd, holott apja bokszolónak szánja? Nagyon jó film, érdemes megnézni! A film illusztrálja, hogy soha ne foglalkozzunk másokkal, azt csináljuk, amit szeretnénk. Szóval: miért ne balettozhatnék? 

Ebéd előtt, ügetés. Szabadon. Foltosban annyi adrenailn van, hogy vissza kell fognom a vágtától. Aztán úgy szállok le a lóról, hogy nem kis izomlázam van, újra. Alig várom, hogy együnk. Elmegyek íjászkodni. Úgy ellövöm a nyílvesszőt, hogy sokáig kell...ó, ez szépen beleállt a földbe: Helló, Robin Hood, helló Zöld íjász! 

Ebéd után, ki lehet próbálni az ostorpattogtatást. Valamiért kevesen élnek ezzel a lehetőséggel: néhányan a játszótérre húzódunk, és miután Robi bemutatja, hogy kell...mi teljesen máshogy csináljuk. Csak úgy tűnik, hogy milyen könnyű, de nem az! Sokáig gyakorlom, de ...de nem megy...viszont magamra nem egyet csaptam. Nem Isten ver meg engem, verem én magamat! 

 A csendes pihenő után, lovasszekért érkezik a tanyára! Néhányunkat hazaküldenek, mert elegük van belőlünk. Engem is. És itt vége is a bejegyzésnek....na jó, nem :D Csak körbejártuk Petneházát egy kicsit szekérrel.  Csak azért, mert ugye a városi ember, nem mindig ül szekéren. Elmentünk egy romos épülethez, ahol lehet, hogy szörnyű bűntény történt: a kép alapján, csak erre lehet következtetni!

Megint elmerengek azon, hogy milyen jó világ is volt az, amikor az emberek, még a lovakkal közlekedtek, mint mondjuk A farm, ahol élünk című sorozatban, ami a farmerek életét mutatta be. Teljesen más emberek. Mérföldnyi különbség van egy városi, és egy tanyasi ember közt. És most semmi negatívumra nem gondolok, sőt: engem nagyon megfog ez a békésebb, egyszerűbb, igazabb világ! 

Öt után Robi átmegy Robert Redfordba, ugyanis pálca nélkül tör be egy lovat, mint a színészlegenda A suttogó című filmben! Aki nem értené: van egy új ló, akin még nem ültek, tehát vad! Nem tudjuk, hogy mennyi idő lesz betörni, az se, hogy bátor emberünk hányszor fog leesni róla, de amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Mindegyik lovat Robi törte be, van már tapasztalata. Fontos megjegyeznem nagyon, hogy ezen a tanyán, nem használnak pálcát a lovakhoz. Annyira barátságosak, olyan jól vannak kezelve, hogy felesleges! Így a pálca, a betörésnél sem jön elő! Robi egyfajta suttogó módszert használ, amit félig-meddig ő saját maga fejlesztett ki. Fantasztikus volt nézni, ahogy bánik a pacival. Ahogy eléri azt, hogy a végén, ott ül a hátán! Azt hiszem minden gyökérnek látnia kéne, vagy minden állatkínzónak levetíteném ezt a műveletet, hogy tessék baszdmeg! Míg te bántod a kiszolgáltatott állatot, addig valaki képes így bánni vele. Az embernél, nincsen nagyobb állat. Sok esetben pedig, az állat sokkal nemesebb, odaadóbb, mint egy ember! 

 Este szalonnasütés, tábortűz mellett. Kis csapatunk összejön, és lezajlik egy helyi X-faktor casting: közösen éneklünk. Nagyon jó élmény. A szalonnasütésnek van egy idilli hangulata: családias. Főleg, ha olyan emberek ülnek veled egy körben, vagy épp melletted, akiket, akit szeretsz. És akkor, amikor énekelhettem volna, érdekes dolog történt: némaságra ítéltek! A jövevénylánnyal már rendeztük a nézeteinket, de azért még...no a lényeg: el kellett hallgatnom, hosszú percekre! Ami számomra borzalom volt, oké: még ha nem is volt komoly az egész, és csak játék volt, hajlamos vagyok, minden játékot, komolyan venni! Nem adom én olyan könnyen a bőröm!  Némaságomban azonban rájöttem valamire: hogy mindig mondjam ki, írjam le, azt amit értek! Nem mintha nem ezt tenném, de néha cenzúrázom magam! Nem kell! Mi van, ha úgy halok meg- Tettem fel magamban a kérdést, miközben a tűzet néztem, és fokozatosan égettem szénné szegény szalonnámat.- Mi van, ha úgy halok meg, ha valami mondandóm, valami fontos, bennem marad??? Amúgy is azt vettem észre, hogy az emberek ma nem merik kimondani, valódi érzelmeiket, mert nagy falak vannak bennük! Jó tanács: ne legyen! Tudom, hogy ez nagyon nehéz, de túl rövid az életünk. Ne mi szabjunk gátat saját magunk számára, amikor ( ÚRISTEN!!!! LÁNGOL A SZALONNÁM!!!), amikor így is egy zűrzavaros században élünk! 

Gyorsan lezuhanyzok. Az egyik kislány darázsba ül. Sír. Másfél órán keresztül megy a variálás, hogy ki hol alszik. Mert -állítólag- a lányszoba bogaras! Nem, a csajok azok! :D Fél három volt, mire mindenki lecsendesedett. Volt valami örömteli mégis ebben a kaotikus állapotban. Mindenki tiszta ideges, nyűgös volt, én meg azon mosolyogtam magamba, hogy ez az! Utolsó éjjel: nehogy már mindenki simán nyugovóra térjen, ha ezalatt a pár nap alatt se tette! Végül a teljesen üres lányszobába aludtam el, másik két társammal. Esküszöm, hogy akkor aludtam a legjobban. Kényelmes volt a matrac, és nem volt bűz...hm...megéri Bibliát olvasni manapság! 

Fájó szívvel nyitom ki a szememet. Nem akarok innen elmenni! Nem lehetne visszafordítani az időt? Süssünk például mindig szalonnát! Jó! Rohadt kövérek lennénk, ha mindig azt sütnénk, de amikor belenéztem a tűzbe, azt éreztem, hogy minden rendben van körülöttem. Lehet, hogy ez most nyálas, lelkifröccsnek tűnik, de hosszú hónapok óta először, kerített hatalmába az a megnyugtató béke, ami azt súgta: semmi sem baj, és most minden tökéletes! 

Még ügetek egyet, még gyorsan kajálunk egy nagyot! Búcsúzóul, felélünk még mindent! :D Aztán a kisbusz megérkezik. Gyűlölök búcsúzkodni, és sosem búcsúzkodom! Tudom, hogy visszamegyek, visszamegyünk! Szerencsére megszerettek minket ott is...vagy! Csak valaki felbérelte őket? Mi van, ha statiszták voltak, és csak eljátszották, hogy kedvelnek bennünket? Ó! Hát persze: hogy erre nem jöttél hamarabb rá, Bálint! De most komolyan: ők is emléket hagytak bennünk, és mi is bennük. És ennek ez a szépsége! Négy nap, embereket hozott össze, új kapcsolatokat teremtett, és konfliktusokat rendezett el. Én egy hatalmas nagy köszönöm-öt  tudok csak mondani, egyrészt a munkatársam, főnököm felé, hogy magukkal vittek, másrészt az ottani népség felé, hogy jók voltak hozzánk. Bár ha jobban belegondolok, ezt az egész csipet-csapat nevében is mondhatom! 

Másnap. 2018. 07.23.

Hullafáradtan, csüggedten vonszolom be magam a munkahelyemre. Nagyon furcsa visszatérni, ebbe az életbe. A csapat minden tagja levert. Kezdődik a szerveződés, hogy mikor megyünk vissza.....Akárki is olvassa ezt a bejegyzést, amint visszatérünk a lovastanyára, megint beszámolok róla. Mert ennek az élménynek soha nem lesz

                                            VÉGE! 

 Vérvörös Blog, lájk:

https://www.facebook.com/vervorosblog/