Az előző nap eseményeit, itt találod:

 https://eleg007.blog.hu/2018/07/23/egy_lovastabor_emlekere_1_resz_megerkezes

2018.07.20.

Új nap virrad. Úgy kipattan a szemem, hogy hirtelen azt se tudom, hol vagyok. Reggelente amúgy is gyakran járok így: másodpercekbe telik, míg az álom szőtte világból, visszatalálok a való világra. Két órát, ha aludtam. Zsigeri fáradtságot érzek. Körbenézek. A srácok még alszanak, többnyire. Petneházán vagyok, a lovastáborban. Egy emeleten vagyok. Padlásszobában. Fúj, de büdös van: tipikus kanszag, amit rühellek. Lentről jövő beszélgetések moraja csapják meg fülemet. Oké: nem én keltem elsőnek. Ránézek a telefonomra, majd gyorsan felöltözök, és lesietek a többiekhez. Fél óra, és szalonképes vagyok! 

Miután a kis csapat felébred és reggelizünk, reggeli torna vár minket! Úristen, de perverz!- Suhan át a gondolataim közt.- Ki képes ilyenkor tornázni? Aztán rájövök, hogy a velem egykorú, szimpatikus táborvezetőnek van igaza: nem árt ez nekünk. Legalább mindenki feltámad poraiból. Délelőtt, még lehet kézműves dolgokat készíteni: folytatom a bőrmunkámat egy darabig, de aztán..hát ránézek, és elmegy a kedvem tőle. Nincs meg bennem a bőrfaktor na! A többiek? Mint a mosott almalé: mindenki hullafáradt. Kicsit megy az újjal mutogatás, hogy ki nem hagyott, kit aludni, de alapvetően senki nem haragszik senkire. Délelőtt meg már lehet lovagolni. Végree!!! Felkúszom valahogy Foltosra, aki meglepő  módon ugye, egy ló, és igyekszem rá koncentrálni. Meglepő, de sikerül is, pedig a gondolataim, ezer fele szánkóznak!

Közben figyelem a srácokat. Apró klikkesedések itt is megvannak, ahogy az minden csoportban lenni szokott. A csajok nagyjából együtt vannak, a fiúk azonban már kevésbé. Feltűnik, hogy az egyik "könyvtáros srác", feltűnően sokat legyeskedik az egyik, ottani lány körül, aki állja a sarat...vagyis az ostromot. Ottani lány? Értsd úgy, hogy Ő, amolyan lovassegéd: segít nekünk a lovaglásban, segít az étkeztetésben....szóval: ott dolgozik! De nincs egyedül! És tényleg! Le a kalappal a csajok előtt, lerí róluk, hogy nem elfuserált plázacicák!  Figyelem őket: szívják egymás vérét, de úgy, hogy attól még Edward Cullen is megszomjazna, incselkednek egymással, a srác túl sokat beszél Róla, és énem egyik fele azt súgja, hogy ebből még lehet valami. A kölcsönös szimpátia mindenesetre megvan. Aztán kitudja...ha olvasták, vagy látták a Szerelmünk lapjait...soha nem lehet tudni. 

Délben szó esik egy esti túráról, azaz, egy bátorságpróbáról! Nyolc kilométer gyalogtúra, a közeli erdőben. Este, a sötétben. Csapatokat alkotva, a hatalmas nagy pusztában, zászlókat kell megtalálnunk. Amelyik csapat a legtöbb zászlóra rátalál, az nyer! Valamiért rögtön az ugrik be, hogy  ez korántsem lesz olyan könnyű menet, mint elsőre hangzik...és igazan is lett! Nem mintha féltem volna a túrától: 14 kilométert képes vagyok, nagyjából mosolyogva megtenni, de aztán is megnyomom a pánikgombot. 

Amíg a többiek körbejárják az esti terepet, kihasználom az alkalmat, és ledőlök a fenti szobánkba aludni. Közben két új táborlakó érkezik, és egy kicsit kezd olyan érzésem lenni, mintha csak egy legújabb valóság showba csöppentem volna: akkor most a főnök urat és az "új lányt", a közönség szavazta be? Persze, nem. Ők, csak most tudtak jönni. De örülök nekik, mert velük teljes a csapat. Vagy mégsem! Az egyik kollégámnak ugyanis, sajnos haza kellett menni! Akkor, most...ööö...őt kiszavazta a közönség? :D Nemáá, tök jó fej!    

 Délután új játék kezdődik meg: mindenki elázik. Mármint, nem úgy, mint, ahogy  Rihanna az "Elá , elá, é, é" című dalában énekli, hanem nyakig vizes lesz! Mindenki kötnek a karjára egy színes karszalagot, és kap egy műanyag poharat. Kimegyünk a hatalmas rétre és...baszdki! Amikor meglátom, hogy vendéglátóink több vödörnyi hideg vizet hoznak, kezd leperegni előttem az életem! A poharunkat bele kell mártani a vödörbe, és addig kell locsolni egymást, amíg le nem jön rólunk a szalag...hát...mindenki csutakra ázott. Én meg ronggyá! Legalábbis azt tutira veszem, hogy vagy nyolcszor egy teljes vödörnyi locsolást kaptam. Köszönhető ez annak persze, hogy orvul, én is telibe locsoltam társaimat, és én is nem egyszer a vödörnyi hideg vízzel támadtam! Na a móka vége az lett, hogy iszonyatosan retkesek, vizesek, vacogósak lettünk, mire leállították a versenyt. Azt hiszem, hogy inkább túlélek egy Éhezők Viadalát, mint ezt....gyűlölöm a hideg vizet!!! Ennek ellenére, tökre élveztük az egészet...más kérdés, hogy egy órába telt, mire rendbe tettem magam. 

A vacsora rizs volt, meg hús. Repetáztam. Tudtam még lovagolni: már nagyon vágtáztam volna, de ahhoz már nem éreztem magam elég összeszedettnek. A táborvezető közben lovasíjász bemutatót tartott, egy kis történelemórával egybekötve. Elmesélte, hogy hogyan is kötődünk mi magyarok az íjászathoz, hogy milyen ősrégi hagyomány ez. Bámulatos, hogy milyen szépen íjászkodott. És utána a többiek is! Az az igazság, hogy nagyon ki akartam próbálni ezt a dolgot is, de! Íjászat+ lovaglás? Nálam = Katasztrófa. Holott, az íjászat is nagyon vonz! Főleg, amióta rákaptam A zöld íjász című sorozatra! 

Nemsokára túra. Megpróbálok még pihenni előtte. Készen kell állnom arra, hogy le kell nyomnom nyolc kilométert, egyhuzamban. Noná, hogy kipihentem magam: több, mint félórát ugráltam a trambulinba, melynek következtében 1. még jobban lefáradtam 2. úgy lefőttem, mint a reggeli kotyogós kávé! Ehhez igazán, csak gratulálni tudok magamnak! Csapatokba verődtünk, tíz után pedig, el is indultunk a sötét erdőbe.   

Egy kicsit, ott ismét minden egybefolyt nekem! Két másik társammal indultunk meg: két világító mobiltelefon kíséretében. Picit féltem attól, hogy lemaradok, noha nem ez volt életem első, ilyen jellegű megpróbáltatása. Megyünk, megyünk...zászló sehol...nagy fű...még nagyobb fű....szúrós bokor...hopp, majdnem elesek...fű...hopp, már tényleg elesek...előre szólok, hogy élek...megyünk... megyünk...azt beszéljük, hogy eltévedtünk! Ki van téve, hogy merre kellene menni, de mi nem találjuk a jelzést...aha...minden horrorfilm így kezdődik...aztán megyünk...megyünk...halljuk a többi csapatot...beérjük őket....egyesülünk velük....megyünk...megyünk....MIKOR TALÁLUNK MÁR EGY ZÁSZLÓT? -Kiált fel a bennem valami.....Találtunk...aztán...aztán egymás ellen futunk...melyik csapat talál hamarabb zászlót? Ez itt a kérdés! 

Pontosan, már nem is emlékszem, hogy hány zászlót találtunk meg összesen, de azt tudom, hogy a táborvezető úr, és kis segédjével, egyszer csak szembe találkoztunk az úton. Ami, valljuk be, nem kis megnyugvást hozott számunkra. Robi feltette a kérdést, hogy ki akarja meghallgatni, a helyi rémtörténetet, és ki nem? Aki igenre voksolt, az vele ment, aki a nemre, az tovább kutakodhatott a zászlók után. Rémtörténet egy elhagyatottnak tűnő erdő sűrűjében, este tíz után? Királyság! Hallani akartam! Néhány társammal így, el is indultunk a vezetőnkkel és segédjével, egy külön úton...be...a sűrűbb rengeteg felé....

És akkor most fogok veled kicseszni, Kedves Olvasóm! Ugyanis, nem írom le a sztorit! Semmi kedvem egy helyi legendát világgá kürtölni: ha érdekel, keresd meg a lovastanya vezetőjét, járd be a terepet, hallgasd meg a legendát! Annyit elárulok, hogy nem démonok, nem zombik, nem  vérfarkasok vannak benne, felesleges agyalnod...hm...de...most már úgyis kattog az agyad, igaz? Vajon, mit halhattunk? Titok! :) 

Elindulunk vissza a táborba. Hátul baktatok, a ma jött lánnyal. Beszélgetünk. Kíméletlenül beolvas, amiért a barátját ócsároltam, anélkül, hogy az ő érzelmeit, figyelembe vettem volna. Ócsároltam a srácot, pedig sok mindennel nem is voltam tisztában. Vagy de...vagy nem....igazából olyan rohadt bűntudat kapott el, hogy az nem igaz! Mert így nem is a srácot bántottam meg igazán, hanem őt! Tört döftem a szívébe. Pedig nem akartam: csak kimondtam a véleményemet. Igazságtalan, paraszt, genny voltam. Tessék: mondtam már, hogy néha nem vagyok, annyira kedves? De beismerem! Nem voltam fair, és őszintén bánom! Nem tudom hányan olvassák ezt a cikket, de azért ne gyűlöljenek meg emiatt. Mindig is az az ember voltam, aki nem tartja véka alá a véleményét. De ha hibázom, mindig is képes voltam elismerni. Tessék: elismerem, bocsánat jövevény! 

Ez jár a fejemben, amikor visszatérünk a táborba. A megszokottól élesebb beszólásokat kaptam tőle, ami bár kicsit fájt, de tudtam, hogy jogos! És még valami, befészkelte magát az agyamba: milyen jók is ezek a táborok! Úgy értem: egy ilyen helyen, valóban megismered a másikat. Távol, a világ zajától, nem csak a lóra tudsz ráhangolódni, hanem a társaidra is. Képesek vagyunk újra beszélgetni, feltárni egymás hibáit, és segíteni a másikat abban, hogy egy kicsit, visszataláljon önmagára! Nem akarok nagy lelkizésekbe bele menni, de nem így van? A modern technikától távol, egy kicsit, itt egymásra vagyunk utalva: csak rajtunk áll, hogy a barátságok megszilárdulnak e ( és most nem a szintén ma érkező főnökömre célzom, akit történetesen, Szilárdnak hívnak...:D), vagy örökké szertefoszlanak! Úgy érzem, életemben sokadjára, rájöttem, hogy mennyire fontos a barátság. Mert sose tudni mit hoz az élet: lehet, hogy mi is , egy legendává válunk, csak nem mindegy, hogy mit mesél majd rólunk az utókor! Egyszóval: élj úgy, s tégy úgy, hogy soha ne bánd meg....vagy ha tettél valami rosszat tudd: van egy bátorságpróba neked is, amit végig kell járnod neked is, hogy bocsánatot nyerj! 

Láttam a csillagokat ezen az éjszakán. Kerestem a Göncöl szekeret, de nem találtam. Éreztem a szellőt, ahogy megérint. Fárasztó napunk volt nagyon, de valamiért ezúttal... nem is voltam annyira fáradt!

A lezárórész hamarosan jön! Folytatása következik...

Vérvörös blog lájk:  https://www.facebook.com/vervorosblog/