Új történet!
2 lány. 2 regényből. 2 író. 1 szövetség! Titok, szerelem, akció! Vérvörös pedig visszatér! A vér az élet, halál jelképe...Reményt adott, éltetett...de most...ő maga lesz A HALÁL. Cara. Makacs. Őszinte, És élete legnagyobb kalandjába kezd. Kalandba, mit majd vérrel vésnek fel az Égbe...
Az előző részben:
Unottan doboltam az ujjammal a pulton, de ahogy telt az idő, ez az unalom idegességbe csapott át.
- A lányok mennyi ideig pisilnek? – kérdezte Carlo.
- Attól függ, megjött-e neki, vagy mennyi ideje nem…
- Fogjátok már be, kezdek ideges lenni! – csattant fel Vé. – Miért is engedtem el? Alig pár perce kaptam vissza, már el is veszítettem.
Nem szerettem az efféle dramatikus pillanatokat, de most engem is elöntött az aggodalom.
- Ne rinyálj már, gyerünk, keressük meg! – javasoltam.
Mindhárman elindultunk arra, amerre Vörös ment. A folyosó kihalt volt, és egy árva betű sem jelezte, hogy merre lehet a női mosdó. Aztán megláttunk egy barna hajú lányt közeledni. Mintha csak egy magazinból lépett volna ki.
- Szia, bocsi! Meg tudnád mondani, merre van a mosdó? – kérdeztem magabiztosan. A szemem sarkából láttam, hogy Carló hogyan néz rá.
- Elmentek balra, aztán ott lesz – mondta kimérten. Aztán a kékeszöld szemeit Carlóra villantotta, aki kacsintott rá egyet. Vé is végigmérte, de őt csak Vérvörös eltűnése izgatta. A lány jól megnézte magának a kétségbeesett fiút.
- Meg akarjátok várni, még bepisilek? – morogtam. – Gyertek már!
Carlo nem is figyelt előre, csak a távolodó prédát nézte. Nem különösebben érdekelt, de azért mégiscsak zavart, hogy valaki el tudta vonni a figyelmét.
- Kint megvárunk – szólt határozottan Vé.
Benyitottam. Senki nem volt a helyiségben, mintha nem is tombolna buli az iskolában.
- Hahó – kiabáltam bátortalanul bele a csendbe, de csak a visszhangom válaszolt. – Vérvörös!
Semmi.
- Prins!
Semmi.
- Vöröske! – tudtam, hogy ezt utálja.
Semmi. Bekukucskáltam a fülkékbe is, hátha csak szórakozik, bár nem úgy ismertem.
- Srácok! – kiabáltam jó hangosan. Mindketten bejöttek. – Azt hiszem Vérvörös eltűnt.
- De…ide jött egyáltalán? – nézett tanácstalanul Carló Vére. - Lehet, hogy összefutott valakivel és…
- Ő nem olyan - válaszolt ridegen, falfehérré változva a fiú, gyilkos tekintettel.- Tudnék róla, ha lelépne.
- Ja, mint ahogy eddig is tudtál róla, mi? - jött a szemrehányó felelet.- Egy évig hagytad magára!
- Fejezd be!- sziszegtem és villámgyorsan közéjük ugrottam, mert a szavak hatására Véről lerítt, hogy most képes lesz kinyírni őt.
- Jól mondja - suttogta Vé mereven, üveges tekintettel maga elé bámulva.- A helyedben meglapulnék. Nem ismersz egyikünket se! Igyatok még és hagyjatok magamra! - parancsolta hűvösen a fiú, majd szándékosan hátat fordítva nekünk, a folyosó másik irányába indult.
- Kösz! Te aztán empatikus vagy! - fújtam egyet a szintén dühös Carlóra.- A szerelméről van szó, te érzéketlen…
- Nagy szerelem!
- Egy csapat vagyunk - futottam együtt érző hangon Veselius után. - Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni…
Abban a pillanatban megtorpant. – Nem tudtok semmit! - sziszegte dühösen, felénk fordulva kis szünet után. - Nem érzem őt…a gondolatait…mindig…most nem….
- Mentális kapocs van köztetek? – pislogtam hüledezve. - De az, hogy?
- 2012-ben megöltem valakit - vallotta be Vé megtörten, színtelen hangon. - Megerőszakoltak egy… együtt nőttem fel Rose Milanóval és…
A hangja elcsuklott.
- Nem kell róla beszélned, ha felkavar…- léptem oda elé bátorítóan. - Nem ránk tartozik.
- Gyilkos vagyok - folytatta Vé, egy lépést hátrálva előlem. - És halott. Mindketten meghaltunk, de én…
- Te? Az első perctől kezdve éreztem, hogy a Vérvörös és Vé közötti kapcsolat a látszat ellenére jóval erősebb. Hát most megtudom a titkukat…
- Én is meghaltam. Leszúrtak.
Jó. Erre nem voltam felkészülve: elég látványosan kirázhatott a hideg, mert keservesen felnevetett: - Tiszta horror, igaz?
- Hát…- motyogtam erőtlenül. Mi a bánatot mondjak erre? - Majdnem Alkonyat.
- Nem nyertem bebocsájtást a Mennybe. Gyilkoló lélek, oda nem mehet. Kaptam egy második esélyt: Vérvöröst!
- Picit összezavarodtam - pirultam el hátrasandítva a wc mellett unottan ácsorgó Carlóra. - Nem kéne őt is…
- Semmit. Nem bízok benne! – vágta rá Veselius.
- Na, akkor ebben is egyetértünk! – kacsintottam rá. - Miért Vérvörös a második esélyed? – faggattam őszinte kíváncsisággal.
- Szólt róla egy jóslat, amit mára már beteljesített. De nekem óvnom kell őt! Meghalt..- Tette hozzá ökölbe szorított kezekkel.- Nem érzem őt…nem….nem érzem.
- Nem, nem hallhatott meg - motyogtam magam elé tehetetlenül. Most kezdtem végre kapizsgálni, hogy miről is van szó. - Nem lehet, hogy itt a vége!
- Hát nem is! - súgta Vé megfeszült arcizmokkal.
- Mit csináljunk? Mi a terved?
- A Lélekzabáló itt van valahol.
- És mit akarsz tenni? Még mindig nem tudjuk ki az. – kérdeztem növekvő aggodalommal. - Mindenki a nagyteremben van.
- Gyilkolni fogok, Cara! Aki megölte, az a nagyteremben van. Ha kell, mindenkit levadászok.
Az ízületeimet iszonyatos forróság járta át. Valami émelyítő tompultság vett rajtam erőt. Egy szemvillantás után Vé köddé vált. A következőben velőtrázó sikolyok törték meg a folyosó némaságát.
- Úristen, Carló!
De amikor hátrafordultam, újabb csapás ért: Carlo eszméletlenül hevert a padlón.
Annyira elhatalmasodott rajtam a pánik, hogy az egész testem remegni kezdett. Volt annyi lélekjelenlétem, hogy Carlo pulzusát megnézzem. Legalább nem halt meg.
- Carlo – szólítottam, miközben lágyan pofozgattam.
- Jól vagyok – válaszolta erőtlenül.
- Nem úgy néz ki. Mitől estél össze.
- Fogalmam sincs. Nem bírom azt az energia kisülést, amit az előbb Vé csinált.
- Legalább te tudod, miről van szó. Én már kezdek egy kicsit besokallni. Minden egyszerre történik, és nincs rá semmi magyarázat. Kicsit idegtépő.
- Keressük meg Vesiliust, mielőtt valami hülyeséget csinál – javasolta Carlo.
- Közben elmagyarázhatnád, hogy micsoda ő.
Közben Carlo végre erőre kapott, feltápászkodott a padlóról és elindultunk Vé után.
- Veselius tulajdonképpen nem szellem, hanem egy hallhatatlan alakváltó. Ő a Gyilkoló lélek, akinek ezer évet kell az élők között vezekelnie, amiért embert ölt. Persze, őt is csak a szerelem válthatja meg. Ugyebár, itt jön képbe Vérvörös.
- Tegyük fel, hogy én megölök egy embert, akkor én is ezer évet vezekelek. Mi a helyzet azokkal, akik többet gyilkoltak? Nekik is ugyanennyi a büntetés?
- Igen.
- Ez igazságtalanság – háborodtam fel, miközben már a nagyteremhez értünk. Nem volt időnk folytatni az eszmecserét, hiszen a látványtól meg torpantuk. A nagyterem padlója piros színűvé vált a rengeteg vértől. Az asztalok összetörve, a díszletek leszaggatva. Az egyetlen furcsaság az volt, hogy egyetlen lélek sem tartózkodott ott. Sem sérült, sem halott.
- Vé – kiabáltam bizonytalanul.
- Ne kiabálj.
- Hogy fogjuk megtalálni?
- Majd ő megtalál minket, de húzzuk el a csíkot, mielőtt valaki meglát.
Sietősen távoztunk a helyszínről.
- Hova megyünk? – kíváncsiskodtam. Elegem volt már a mai napból. Fáradt, éhes és piszkos voltam. – Remélem valami étterembe, ahol megehetek egy fél disznót. Kilyukad a belem.
- Nem lehetne, hogy csak egy fél percre befognád a szád? – torpant meg Carlo.
- Milyen bunkó vagy! – ordítottam az arcába. – Nem tudom, mi bajod van velem, de roppantul nem tetszik, hogy ok nélkül így beszélsz velem.
- Igenis megvan rá az okom, hogy így viselkedek veled.
- És mi az?
- Az, hogy ribanc vagy – suttogta, miközben farkasszemet néztünk. Annyira közel volt az arca, hogy éreztem, ahogy kifújja a levegőt.
- Befejeznétek? – kérdezte Vé ingerülten, aki a semmiből bukkant fel. Carlóval egyből szétugrottunk. – Ti aztán tudjátok kerülni a feltűnést.
- Te mit műveltél odalent? – kérdezte Carlo.
- Kicsit megijesztettem a népet – viháncolt.
- De rengeteg vér volt…
- Nyugi, az csak művér.
- Hogy te mekkora barom vagy – kotyogtam közbe. – És lett valami hasznod belőle: Megtaláltad a Lélekzabálót?
- Nem. De igyekeztem figyelni a reakciókat. És találtam némi furcsaságot.
- Mit? – kérdezte Carlo.
- Ne itt beszéljük meg. Menjünk kajálni, mert éhen halok, ott megbeszélünk mindent.
Aztán Veselius ajkába harapott és így folytatta:
- Azaz jobb, ha maradunk, mert látnotok kell ezt! - azzal megindult a vértócsával teli terem közepe felé.
- Már megbocsáss, de én nem…- kezdtem bele savanyú arcot öltve. Semmi ingert nem éreztem arra, hogy egy véres terem közepén áldogáljak. Vagyis: egy ingerem volt, de az se lett volna üdítő látvány.
- Cara! Szedd már össze magad! – nézett rám izzó szemekkel Vé, amire Carlo halkan felkuncogott. - És ez rád is vonatkozik! – pirított rá. - Képesek vagytok felfogni, hogy mi a szar történt??? Vérvörös meghalt, bassza meg! – A fiú tekintete lángolt a dühtől. Biztos voltam benne, hogy ölni kész.- Ti meg itt szivatjátok egymást, nyúljatok már magatokhoz! Éretlenek.
Szavait mélységes csend követte.
Éreztem, hogy remegni kezd a gyomrom, és könnyeimmel küzdök. Nem, nem azért, mert annyira megbántott, hanem mert tudtam, hogy igaza van. Vérvörös halott, mi meg…én meg…
- Ne haragudj, Vé! Hülyék voltunk- törtem meg a csendet halkan, remegő szempillákkal. - Úgy viselkedünk, mint az ovisok, miközben te meg…
- Még csak elképzelni sem tudjuk, mit érzel…- vágott a szavamba megrendült részvéttel Carlo, majd tett egy lépést Veselius felé. - Megtaláljuk azt a valamit és…
- Bárki is a gyilkos – kezdte Vé némiképp lecsillapodva, köszönömöt biccentve fejével, - biztos, hogy itt járt. A produkcióm felkeltette a figyelmét, mert erre nem számíthatott. - A fiú tett pár lépést a terem közepe felé.- És a nyakamat ráteszem, hogy a végkifejletre volt a legkíváncsibb.
- Vagyis nem az elsők közt menekült el, hanem az utolsók közt! – fűztem hozzá magabiztosan. - És elvileg itt vannak kamerák, ezért elég, ha…
- Ugyanarra gondolunk, Cara! – mosolyodott el kényszeredetten Veselius. - Elég, ha visszanézzük a felvételeket. Ugyanis, minden nagy rendezvényen, bulihelyen vannak kamerák felszerelve, a biztonság érdekében!
- Jó, de mindenki azt hiszi, hogy itt tényleg gyilkosság történt! – vetett ellen Carlo…amúgy jogosan. - Egymást taposhatták le az emberek. Ez elég rizikós. Amúgy, hogy produkáltál ennyi vért?
- Nem emlékeznek semmire. Töröltem az erre vonatkozó eseményeket! – válaszolta Veselius olyan természetesen, mintha csak a csirkepaprikás receptjét közölte volna velünk, de amikor látta, hogy száját tártva bámuljuk, gyorsan hozzátette.- Nyugi, veletek nem tenném meg!
- Úristen mi ez itt???? – csattant fel egy váratlan hang a hátunk mögött.- Ugye elkaptátok, nem csak disznót öltetek???
Amikor megfordultam, egy középmagas barna hajú lány állt velünk szemben, értetlenül pislogva ránk. – Bocsi, de te ki vagy? – kérdeztük szinte egyszerre, levegővétel nélkül.
A lány kimért léptekkel közelebb lépett hozzánk, majd így szólt. – Tudom, kit kerestek, fogjátok meg a kezem.
Folytatódik!
Kokas Bálint, Szabó Enikő
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.