Az első fejezetet itt olvashatod: http://eleg007.blog.hu/2014/11/16/vervoros-_az_utolsok

Az előzőt pedig itt: http://eleg007.blog.hu/2015/01/29/vervoros-_az_utolsok_nyolcadik_fejezet_rose_milano

 Rose Milano kegyetlen gyilkosságának híre, még aznap este főtéma volt a BBC késő esti hírei közt.

-  Alig pár órája annak, hogy meggyilkoltak egy fiatal, 22 éves lányt a bostoni Black Store-on. – Jelentette be a műsorvezető hölgy, mindenféle mimika nélkül.  Az afroamerkai, középkorú, kissé molett Cameron Quillának már volt gyakorlata abban, hogyan is rejtse el érzelmeit, hiszen immár tizenegy éve hír olvasóként dolgozott a népszerű csatornánál. – A helyszínről hamarosan kapcsoljuk kollégánkat, aki tájékoztat minket a részletekről.- Közben a képernyőn feltűnt a gyilkossági helyszín. A kamera ide –oda imbolyogva közeledett az áldozat felé, akit akkor tettek hullazsákba. Az utolsó pillanatban még látni lehetett, egy jól kimerevített képet a vörös hajú lány arcáról.  A rettenetes borzalom ellenére úgy tűnt, mintha vékony szája félmosolyra húzódott volna.

 Az utcán felgyülemlett több tucatnyi tömegből egy szemüveges riporter vált ki.  – Santiago K. Landes vagyok, innen a Rose Milano gyilkosság helyszínéről. – Jelentkezett be, miközben egy fiatal nyomozó mellett megtorpant. – Milyen néma csend volt itt pár órája! - Kommentálta, úgy rá markolva a mikrofonra, mintha csak az élete függne tőle.- De ez már múlté!  Megjegyzik ezt a kis utcát, becsületemre mondom!  Ugyanis tizenkettő késszúrással  itt ölték meg,  a londoni Ealing- Egyetem hallgatóját! Ma este, becslések szerint este fél kilenc körül, Rose Milano életét barbár módon kioltották!   Perceken belül elvérzett. – A kamera ráközelített egy szintén fiatal fiúra, aki rongyokba burkoltan tettek be a kiérkező mentőautóba, ám az arcát nem lehetett jól kivenni. - A gyanú szerint, kétség nem fér hozzá, hogy ez a fiú a tettes! – Amikor a  mentő ajtaja becsukódott a maroknyi érdeklődő tömeg is szállingózni kezdett hazafelé. – Alapos okot ad az, hogy az ismeretlen huszonéves körüli fiút pár méterre találták a meggyilkolt lánytól. Mellette pedig megtalálták ezt! – A riporter egy műanyag zacskót emelt fel melyben ott volt a gyilkos fegyver. – A rászáradt vér még friss, az indítékot azonban nem tudni..Remélem életfogytiglant kap a nyomorult! – jegyezte meg fogcsikorgatva Santiago. – A gyilkosságot egyébként egy ismeretlen telefonáló jelentette be. Amint  megtudunk valami frisset,visszatérek! búcsúzott el nyájasan száz wattos vigyorral az arcán, és a következő pillanatban, már ismét Cameron bűvölte a kamerát.

Edward G. Jacobs áldotta az eszét, hogy minden este felveszi a késő esti híreket. A bostoni rendőrség fiatal nyomozója kikapcsolta a televíziót és a fekete képernyőre meredt. A magas, jóvágású, harminc éves férfi, most először szerepelt peremier plánban a híradóban. Nem szerette a feltűnést, kamera fóbiája is volt, de amikor ennél az esetnél a riporter közvetlen mellette állt meg, tudta, hogy már nem menekülhet!

Mindez egy héttel ezelőtt volt. De a nyomozó azóta is minden este visszanézi a felvételt. – Amúgy normális esetben törli a műsort, de ezt nem tudta száműzni. Volt ebben valami furcsa…

- Edy, nem jössz lefeküdni? – Törte meg hirtelen a szobába belépő felesége, fáradt hangon.- Holnap vinned kell a apukádat a Goethe kiállításra, reggel nyolcra.-  A vele egykorú feleség közben mellélépett és megsimogatta tarkóját.- Megint ezt nézed? Nem hiszed, hogy a srác a bűnös, igaz? – Kérdezte részvéttel a hangjában, miközben helyet foglalt mellette a kanapén.- Kérlek Edward, állj le! Elég egyértelmű, hogy ő volt.

 A férfi nem szólt, csak visszamosolygott  feleségére. Szerette Ninát. Tíz éve voltak házasok, de ennyi idő elteltével sem hunyt ki a láng. Ellenkezőleg: napról napra, egyre jobban szerelmes lett belé, mintha csak holmi kamasz lenne.  A szőkés barna hajú karcsú és örökké mosolygós nő, nagyon is rácáfolt a szőke nős viccekre: okos volt. Ő Edward először az eszébe szeretett bele. – Annó, még a gimibe voltak osztálytársak. Kapcsolatuk azonban csak az egyetemista évei alatt bontakozott ki.

 – Nem hiszem, hogy ő volt Nina! – Mondta eltökélt hangnemben, felesége kék szemeit fürkészve. – Akárhányszor visszanézem a felvételt, nem hiszem, hogy egy bedrogozott félmeztelen fiú tette volna! – Valahol felvonyított egy kutya, de olyan élesen, hogy kirázta a hideg. A frász jön rám…Meg Meséltem neked, hogy jártam bent ennél a fiúnál a kórházban, emlékszel?  Úgy három napja …- Nina bólintott.- És ott volt az az ápolónő. Aki kiköpött hasonmása az áldozatnak és…- Edward félbehagyta a mondatot. Közelebb húzódott párjához,  és kezét kezébe fonva megcsókolta őt. – Hmm…imádom, ahogy csókolsz! – Bókolt neki miközben még egy ajándék puszit is nyomott a homlokára. – Most jövök rá, hogy elhanyagollak, édesem! Milyen bolond is vagyok, milyen felelőtlen! – Szidta magát a nyomozó, de a másik betapasztotta a száját.- Nyomozókám, befejezné az önmarcangolást! Ha úgy érzem, hogy elhanyagolj, ne féljen, visítok! – Kacsintott rá egészen felélénkülve Nina. – De folytasd csak! Találkoztál a hasonmással, azt hiszem Prins, gye?

Edward elkomolyodott. – Aha. úgy. Prins Barenty. Szimpatikus csaj. Rendes..és hihetetlen, hogy mennyire hasonlít Rose Milanóra! Az pedig, hogy mennyire kitart amellett a kómás beteg mellett, pédaértékű. De nem rég kaptuk a hírt, hogy megszökött a pszichiátriáról. – Sóhajtott fel gondterhelten a férfi.- Ezzel pedig csak a főfelügyelő szavait támasztja alá, aki szerint ő a gyilkos. Bebizonyítom, hogy nem igaz, hogy valaki, vagy valakik félre vezettnek minket! – Szorította ökölbe a kezét.- Hiszek a fiú ártatlanságában és az ápolónő oldalára állok.

-   Akkor mért szökött meg ? – Tette fel a kérdést Nina, bár azonnal meg is válaszolta magának.- Lehet, hogy tisztáznia akarja az ártatlanságát. Mint a doktor a Harrison Ford filmben A szökevényben.- Van valakije egyáltalán? Olyan bizarr. Mintha nem is idevaló lenne. - Szökevény - Súgta  halkan. 

 Okos vagy Nina. Meglepően jó hasonlat. Nyugtázta magában fejével „ igent” biccentve Edward. – Mint mindig, most is jól látod a helyzetet. Ő a mi átvert és meghurcolt szökevényünk.  Nagyon nem vagyunk könnyű helyzetben, ezúttal sem! És igen: túl bizarr is ez az egész. Senki nem jelentkezett, hogy ismerné a fiút. Pedig naponta többször is mutogatják a fantom képet!

A rendőrség fejével, az ő főnökével teljesen felesleges volt tárgyalnia. Sajnos tényleg túl egyértelmű volt az, hogy Veselius Braudner a gyilkos. Hiába győzködte társait, senki nem állt az oldalára. Gyakorlatilag úgy érezte, mint aki egyszemélyes háborút vívna. Ha nem ő érezte volna azt amit, ő is igazat adott volna Rodman Casseynek, de megérzése mást súgott. Teljesen mást. Valamiért biztos volt benne, hogy a srác ártatlan. – Lehet tán azért, mert megérzései eddig sose hagyták cserben.

Nyugtalan és dühös volt, de főleg tehetetlennek érezte magát. – Mit tehetek én? Mit tehetek én? – Kérdezgette magától éjjel- nappal. Semmit: csak egy nap háromszázszor megnézheti a videót, hátha talál rajta valami olyat, amit eddig még nem vett észre. Valami apróságot, ami sorsfordító lehet az ügyben. – Hát csalódnia kellett. Magára  maradt  hitével. …Illetve Ninán és Prins Barentyn kívül aligha volt más támogatója.

 - Keresned  fel az ápolónőt – Javasolta Nina segítőkészen. Átragadt rá férje nygtalansága.- Steretném, ha kiderülne az igazság. Megvan a lány címe? Edward szótlanl helyeselt.  A főnökkel és a társakkal együtt bementek a fiúhoz pár napja. – Hátha kihallgatható állapotban találják. De nem volt szerencséjük. Félig kómás állapotban feküdt és még mindig halucinált.

Edwardban tulajdonképpen itt erősödött fel a legjobban a gyanú, hogy rossz nyomon haladnak. Ráadásul épp az ápolónő ültette el még jobban a bogarat a fülébe, amikor kettesben maradt a lánnyal.

Erre a pár pillanatra olyan tisztán emlékezett, mintha alig félperce történt volna. Kitörölhetetlenné vált emléki közül…

Ötödmagával mentek be a 456-os kórterembe. A lány éppen törölgetett, de készséggel fogadta a „ vendégeket”. Rodman Casseynek azzal a szándékkal ment oda, hogy majd jól kifaggatja őt a különleges betege felől, de miután az ápolónő kijelentette, hogy betege beszámíthatatlan állapotban van, félre beszél és egyébbként semmit se tud róla, a főnök jobbnak látta ha távoznak. – Kösz a semmit, vöröske! – Hallotta tisztán maga mellett felettese halk szitkozódását, amíg az ajtó felé vette az irányt- Te  se leszel egy  Sherlock Holmes!

Megvárta, amíg mindenki kimegy. Le akart maradni társaitól. Kettesben akart vele lenni, mert az a santa gyanúja támadt, hogy ő a pártját fogná. Prinshez fordult: - Tényleg nagy a hsaonlóság…- állapította meg, mosolyogva végigmérve őt.- Még a hajuk is…. – Kicsit habozott - Biztos benne, hogy még sose látta Rose Milanot, kisasszony? – Kérdezte megdörzsölve az állát.- Gondolja át, nagyon fontos lenne.

-Ha láttam volna, emlékeznék, nyomozó – Válaszolta Prins, miközben letörölgette a az éjjeli szekrényt.- Elvégre nem mindig találkozik az ember a hasonmásával. 

Edward  Veselius ágyához fordult és kitartóan nézte a kómában lévőt, aki továbbra is hangosan hallucinállt.  Valamiért mindig is rémisztőnek ítélte meg a kómásokat. „Félig élet és halál közt lebegőknek” hívta őket kiskorában. Tőlük már csak a zombiktól félt jobban.  Azonban most, hogy Veseliust nézte, eddigi ellenérzései, nyomtalanul tova tűntek. Volt benne valami békés-nyugalmas. Ott feküdt és  tisztán, érthetően beszélt, mintha csak egy történet narrátora lenne. Nyakát tette volna rá, hogy ez nem halandzsa!

Hallgatta egy kicsit:

--Mr. Stikkes biológiai tanár, elég unalmasak voltak az órái. – Kommentálta Prins. Vének csak most esett le, hogy az „ eredeti” Vérvörös ott ül mellette és feszülten hol a tanárra, hol régi énjére néz. – Rendes ember, de nagyon kihúztam nála a gyufát, amikor nem figyeltem…. Mint most sem, például…

- Van fantáziája a srácnak, annyi szent! – Mosolyogta el magát most először Edward.- Vérvörös…de miért maga áll a meséje központjában? – Fordult a lányhoz homlok ráncolva, aki abbahagyta a törölgetést.- Tudja, nem hiszem, hogy ő ölte volna meg a másik lányt – folytatta magabiztosan.- Valami azt súgja: rossz helyen kapirgálunk! Nem tűnik egy pszichopatának, sőt…skizofrénnek se.

-Nekem se, ő nem lehet gyilkos…!-Akarta válaszolni kitörő boldogsággal Prins. Végre van valaki, aki ugyanazon az oldalon áll, amelyen ő és hisz Vé ártatlanságában. – Szerintem se az, uram! – Válaszolta szűkszavúan. – Bár nem voltam szemtanúja a gyilkosságnak, nem tudom, hogy történt, kétlem, hogy ő volt.

- Azért majd kikérdezzük ha feléb…- Kezdte határozottan, de mindjárt abba is hagyta.- Szemtanú…szemtanú..szemtanú- Ismételgette, felcsigázva hol a lányra hol Vére nézve. – Szemtan…szemtanú..

 -Öööö …jól van, nem kér vizet?

Edward megragadta a lány vállát, és farkasszemet nézett vele. – Mi van, hogyha ő látta ?? – Hadarta izgatottan.- Mi van, hogyha ő látta a gyilkosságot, mert szemtanúja volt? Csak a valódi gyilkos rákente…- Edward érezte, hogy nem kis adrenalin tombol az ereiben. – Vérvörös…vér…vörös…vörös… vér….Mi van, ha a fiú így akar üzenni nekünk?

– Ezt nem értem – Csóválta meg a fejét Prins- Hogy érti?

- Magát nevezi  Vérvörösnek…magát képzeli a történetek központjába! De miért is? Mert összekeveri magát Rose Milanoval! Elvégre hasonlítanak, fura módon. Azt a lányt látta utoljára a kóma előtt…mi van, hogyha végignézte a gyilkosságot is, és a sokk miatt került ilyen állapotba? ….Vérvörös….hasonmás….gyilkosság…Most már Prins Barenty is megértet mindent. Ez a történet nem róla szól, hanem Rose Milanoról. 

 Ezután elkérte a mobilszámát és elbúcsúztak...

 - Menjünk aludni, mást nem tehetek most! - Állt fel hirtelen Edward.- Reméljük, minden rendbe jön majd Nina. Mert másképp nem is lehet: mindennek jól kell alakulnia.

 ( A tizedik fejezet, hamarosan!!)