-Jó napot kívánok Kokas Bálint vagy…és rám vágja a telefont….

Se köszönés, se pá. Azt se tudja miért hívtam, felőle akár el is pusztulhatnék! Elkáromkodom magam. Ma már sokadszorra. Borzasztó, hogy az emberek mennyire bunkók tudnak lenni. Oké megértem valahol, hiszen naponta zaklatják őket ilyen-olyan ajánlatokkal, de akkor is! Nekem az a feladatom, hogy egészségügyi vizsgálatra invitáljam a népet. Évek óta ezt csinálom: telefonos operátorként próbálok érvényesülni a társadalomban. Háát…ha így folytatom, rólam fogják elnevezni a legújabb hajléktalan szállót. Mért nem lehet rendesen meghallgatni? Ráadásul az ő egészsége, az ő érdeke. Csak hallgasson végig, kulturáltan, köszönje meg és tegye le szépen a kagylót. Ez nagy elvárás? – A poén az,hogy többnyire 70 felettieket hívunk, akik azért tudják, hogy mi az illem. Tudják. Elvileg. – Tisztelet a kivételnek. Mert azért az is van! Négyéves pályafutásom során rengeteg rendes, idős ügyfelem volt. Tök jókat elbeszélgettem velük. – Igaz, hogy 2 percben letudtam a kötelező mondatokat és a továbbiakban –akár fél órán keresztül is- teljesen másról folyt a beszélgetés…de fel se tudnám sorolni mennyi mindent tanultam, mennyi élményt meghallgattam, mennyi lelket leápoltam. Na, ilyenkor érzem magam hasznosnak. Értik? Jön a matekból amúgy totál gyér fiú meghallgatja a 80 éves panaszait és add nekik némi tanácsot. Ők pedig hálásak. Hálásak, mert valaki – egy idegen- megérti őket és foglalkozik velük. – Nem egy ügyféltől nagyon nehéz volt elbúcsúznom, annyira rendes volt.

Hátradőlök a széken. 10 perc és szünet. -45 percenként az van. Hallgatom a többieket, akik mögöttem ülnek, majd elgondolkodok. Mellettem nem ül senki. Két székkel odébb a főnököm a papírokkal ügyködik. Nem sok kedvem van dolgozni. – Diplomatikus kolléganőm elment, tehát beszélgetni se tudok most igazán senkivel. Lehet, hogy fel kéne hívni? Ja, meg kéne viccelni valamivel, hogy XY vagyok az XY cégtől…csináltam már ilyet pár baráttal. – Nem, nem éreztem magam szemétnek. Ennyi móka nekem is jár, na! Ó, de tuti megismerné a hangom és akkora oltást kapnék, hogy a H1N1- re se kéne már vakcinát kiváltanom.

Ránézek a Samsungom kijelzőjére. 8 perc és szünet. Magam elé veszem Frei Tamás 2015 című könyvét, el kezdek olvasni. Nagyon ajánlom mindenkinek. – Ám előtte olvassák el a Megmentőt és a Bankárt. Nagyon szépen leírja a mai magyarországi helyzetet. Keményen politizál, azon csodálkozom, hogy kiadták. Néhol nagyon is lehordja a magyar valóságot. De igaza van. Magyarország egy rakás szar. És nem csak szerintem, sokak szerint is. - Már ami a munkát, egészségügyet és az oktatást illeti. Szar. Folyamatosan azt hallom, hogy „Milyen jövő elé nézünk mi?” Hát semmilyen. Hacsak nem jön Harry Potter és nem győzi le a Sötét Nagyurat. De tényleg! – Folyton csak panaszkodnak az ügyfelek is:” Ez fáj, az fáj, ez drága, az drága, élni sem tudnak miből.” – Persze, hogy nem tudnak: havi 47 ezerből? Úgy, hogy 30 ezer a gyógyszer havonta? – Ha valaki elmeséli, hogy lehet jól megélni a maradék összegből hosszú napokig, hát esküszöm szülök neki hármas ikreket valahogy! Viccet félretéve: a múltat sírja vissza az idősek 80%- a. Kádár Jánost. – Nem, nem rajongtak érte, de munka az volt, nem küzdöttek szembetűnően anyagi problémákkal. Nem úgy, mint ma.

Közben a másik főnököm rám szól, hogy dolgozzak. Nem mérgesen csak úgy…úgy, mint aki már ismer! Nem vagyok az a link ember, de tény, hogy figyelmem hajlamos elkalandozni elég gyakran. 3 perc és szünet. Jó, még egy hívást próbáljunk meg. Leteszem a könyvet az amúgy elég zsúfolt asztalra és magam elé veszem a telefonkönyvet. Tárcsázok. – Halló, jó napot kívánok, Kokas Bálint vagyok…- lehet panaszkodni. Nyugodtan. Én meghallgatom, mert ez van. Panaszországban élünk.

Kokas Bálint

Keressen Facebookon:

https://www.facebook.com/profile.php?id=597107567077388&ref=ts&fref=ts