Az első fejezetet, itt találod: http://eleg007.blog.hu/2014/11/16/vervoros-_az_utolsok

Az előző fejezetet, pedig itt: http://eleg007.blog.hu/2015/01/31/vervoros-_az_utolsok_kilencedik_fejezet

Prins Barenty szédítő sebességgel zuhant lefelé. Nem tudta kiszámolni mennyi idő alatt ér földet, de biztosra vette, hogy ha Vé nem kapja el, élete csúnya véget ér. Lehet, hogy ostobaságot követett el, és túl meggondolatlanul cselekedet, de kitűnő alakalomvolt, hogy letesztelje a fiút.Ha ugyanis elkapja és lecseszi, amiért leugrott a biztonságos felhőről, azonnal be is bizonyítja számára, hogy fontos neki. – Női praktika – Gondolta, lehunyva szemét. Szó, ami szó, csípte a bőrét a hideg, süvítő szél, és vajmi félelem – minden megérzése ellenére – azért volt benne. De nagyon gyorsan elhessegette azt az opciót, hogy mi van, ha angyalának esze ágába sincs közbe lépnie.

"- A tánc olyan, mint a szárnyalás”- Villant  be hirtelen egy számára kedves mondat, amit még a hastánctánctanára mondogatott neki, tizenkét évvel ezelőtt. – A tested könnyű, lelked szárnyal, akár pacsirta az égen! - Tíz éves volt, amikor fejébe vette, hogy ki szeretné próbálni a hastáncot. -Egy régi fekete- fehér filmet látott aznap a tévében, amelyben a főszereplő hölgy elismert hastáncos volt. Ő is eldöntötte, hogy az lesz. Figyelte a has, a kar, a csípő mozgását és egyszerűen elbűvölte. Olyan tökéletes volt, olyan könnyed, hogy azonnal beleszeretett a műfajba. A ruha, a csodálatos rubin ékszer, már csak hab volt a tortán. Az a nő gyönyörű volt. Sokáig Audrey Hepburn látta benne,  de kis könyvtári nyomozás után kiderítette, hogy tévedett. Kezdetben biztosra vette, hogy nagyon sokat bénázna, és azzal is tisztában volt, hogy ő nyomdokaiba se léphet ennek a nőnek, se tehetségben, se szépségben, de akkor eltökélte, hogy hastáncolni akar!  -Sose tartotta magát egy Aphroditénak ( Sőt, a mai napig se volt elégedett teljes mértékben a külsejével!) de akkor, tíz évesen, nagyon eltökélt volt. - Furcsa, hogy kislány korában jóval határozottabb volt, mint most….azóta rengeteg minden megváltozott körülötte….Magány vette körül….ezerszer feltette azt a kérdést magában, hogy : Mi az életem értelme? - Ha Larry nem lenne, teljesen feleslegesnek érezné magát….

Két évig hastáncolt. Aztán kihunyt a szenvedély lángja. De imádta. Akkor volt önmaga, amikor táncolt…. Hogy most mennyire önmaga? Semennyire! Főleg, ha azt vesszük, hogy eléggé abnormális helyzetben van. Ugyan ki hinné el neki, hogy találkozott egy titokzatos angyallal, és Boston felett egy felhőn csevegtek? A kutya se! Álomszerű az egész! Bár voltak pillanatok, amikor azt remélte, hogy mindez valóban csak képzeletének szüleménye, őszintén szólva, most boldog volt és félt a gondolattól is, hogy egszer – ki tudja mikor- végeszakad mindennek. Veselius Braudner kiszakította őt a szürke hétköznapok világából, és olyan pluszt adott neki, amire már nagyon rég óta szüksége lett volna: Végre elhitte, hogy ő is valaki, elhitte, hogy mennyi mindenre képes. Igazi barátra lelt benne- noha minden jel, minden ésszerű gondolat, és ember tiltakozott volna ez ellen! Szerette őt- Pedig nem volt az a nagyon könnyen szerelembe esős típus, de valamiért…valamiért vonzódott a fiúhoz. Viszont Olit is szerette. – Ami már nem kis hezitálásra adott neki okot…

-Ne nyisd ki a szemed! – Hallotta végre maga mellett Veselius hangját.- Ne félj, sose hagynám, hogy bajod essen. Bár szeretném megjegyezni, hogy hihetetlenül felelőtlen tudsz lenni néha, Vérvörös! – Ez nem hozzád illő viselkedés! A jövőben muszáj tudatosabb lenned!

A lány szíve nagyot dobbant. Tudtam! Tudtam! Tudtam! Lecseszett, ez az!! – Ujjongott fel magában, miközben a fiú ölbe kapta és meleg testéhez szorította. A lány átkarolta a fiú nyakát és hagyta, hadd vigye őt amerre akarja. Megbízott benne. – Értettem főnök! – Válaszolt nevetve.-  Tudtam, hogy megmentesz, angyalom! Szorította még jobban magához őt, ügyelve arra, hogy véletlenül se nyissa ki szemét. – Most bebizonyítottad, hogy fontos vagyok neked!

-   Ó, te kis buta, miből gondoltad, hogy nem vagy fontos? – Kérdezett vissza a fiú szelíd nevetéssel a hangjában.- Mindig is fontos voltál számomra, vöröske!

-  Annyi mindent nem értek még, túl titokzatos vagy! – Panaszolta a lány a fiú mellkasának döntve fejét. – Ha másnak ezt elmesélném, kinevetne, nem gondolod? – És gyűlölöm, ha vöröskéznek. – Fűzte hozzá tettet sértődöttséggel.      

- Az emberek sok mindenen nevetnek, de főleg azért, mert nem értik a dolgok lényegét. Amikor valamit, vagy valakit kinevetsz, azzal csak magadat neveted ki, mondhatni. – Jegyezte meg a fiú bölcselkedve.- De gondolj a történelemre, az ókorra! A zseniket, a tudósokat máglyára vetették, csak azért, mert ők megkérdőjelezték az akkor elfogadott társadalmi normákat. Később látták be csak, hogy milyen hatalmas egyéniségek voltak!

-  Hova megyünk?

- Mindjárt megtudod!

Jellemző. Veselius és az ő kitérő válaszai! Annyira rá vall! De ezúttal nem húzta fel magát ezen. Hirtelen meleg szellő kezdte csiklandozni arcát és vörös fürtjei egyszerre szeme elé sorakoztak. Fogalma se volt, milyen meglepi vár rá, de Vé nyugodt szuszogásából ítélve, nem a Purgatóriumba készülnek!

Valahonnan a semmiből gyerekhangokat hallott. Szemét pedig fényesség kezdte ingerelni. Ez napsugár! –  

Ó, Tóbiás add ide a lapátomat….Nancyyy játszunk…Harry, gyere ide… A gyerekzsivaj egyre közelebb ért hozzájuk.... Szemét pedig fényesség kezdte ingerelni. Ez napsugár! – Bukott ki belőle a felismerés.  De az előbb még este volt…!!! Valami azt súgta a lánynak, hogy ezúttal sem pénteki teára ugrottak be, akárhol is vannak.  Vé azonban nem szólt semmit, csak erősen tartotta őt.

A levegőben valami finom étel illata keringet. Megérkeztünk. . – Állapította meg, amikor a fiú lábai könnyedén földet értek.- Nyisd ki a szemed! – Súgta a fülébe, miközben óvatosan lefejtette nyakáról a lány kezeit és talpra állította maga mellé.   

Amikor kinyitotta a szemét, egy hatalmas zöld pázsittal bevont udvar közepén találta magát. Előttük egy nem túl magas zöld kerítés mögött, egy hosszúkás, szintén nem túl magas épületsor állt. A lány figyelmét nem kerülte el, hogy az ablakok be vannak rácsozva. Olyan érzés fogta el, mintha valami diákszállón, vagy menhelyen lenne.

- Hol vagyunk Vé?? Faggatta az angyalt. A fiú tekintetéből ki lehetett olvasni, hogy már nem először jár itt. Válasz nem jött. Tovább vizsgálva a terepet a lány, már kérdezés nélkül is beazonosította a helyszínt.

  A kerítés és az épületsor között egy kisebb udvar helyezkedett el, mindenféle játékokkal felszerelve, akár egy mini játszótér. A  három, és hét év közötti gyerekek, szemmel láthatóan ki is használták a csúszdák, hinták  és mászókák adta örömöket, mert olyan sor kígyózott előttük, mintha csak csokiból építették volna őket.

Elfordítva fejét egy hatalmas, kő barna épületet látott, amit  nem olyan rég újíthattak fel, mert a festék némely helyeken még be se száradt rendesen. 

- ÁTMENETI ÓVÓ INTÉZET – Olvasta fel hangosan az épület falára cirádás betűkkel felírt szöveget.

 - Most hol vagyunk? – kérdezte homlok ráncolva a lány, visszafordítva tekintét a kerítés mögött játszadozó kisgyerekekre. -Az egyik kis szőke négyéves körüli éppen azon kísérletezett, hogy kimásszon.

- Ez egy gyermekotthon – Magyarázta Vé, figyelmét szintén a gyerekeknek szentelve.- Tudnod kell, hogy…

Prinsből  minden ok nélkül kitört a nevetés. – Nem mondtad, hogy gyereket akarsz? Ak…ciós…, ol…csó – A lánynak meg kellett kapaszkodnia a fiú vállában, nehogy orra bukjon.  – Ennyire ne siesd el!  – kacagta elpirosodva.- Phu…bocsánat…- Tette hozzá Vé sötét pillantását látva,  visszafojtva a nevetőgörcsét. – Csak annyira…ez olyan.... – Fogott magyarázkodásba, de a fiú kicsit se találta viccesnek a dolgot. Nevetés helyet megfeszült arcizmokkal  várta amíg a lány lecsillapodik.

- Remélem,  jól szórakozol! – vetette oda neki dühösen.- Tényleg iszonyatosan vicces.

- Ne haragudj…én csak …- Mentegetőzött a lány  szégyenkezve lesütve szempilláit. – Csak annyira..ez olyan..

Sok(k) ez hirtelen! Akarta mondani.  Hogy lehettem ekkora idióta, tapló ? – Szidta össze magát némán. Lelkiismeret furdalása volt. Valamit mutatni akar, én meg kiröhögöm. Ügyes vagy  Prins: tapintatból elégtelen!

- Ne haragudj! – Fordult a fiú felé bűntudatosan. – Idióta voltam!!

Vé  pár másodpercig nem reagált, hanem  csak olyan gyilkos pillantásokkal nézett vissza rá, mint aki azt latolgatja, hogy most milyen kínzó eszközt teszteljen rajta.   Úristen, de más ez a tekintet! – Rémült meg kicsit a lány, állva a sarat. A gyerekzsivaj közben erősödött, mert egy  középkorú   jelent meg az udvaron, amolyan terepszemlét tartva. – Tudod, kezdem megbánni, hogy te lettél a kiválasztottam, Vérvörös!- Támadta le ridegen, miközben  tekintetével átdöfte őt.- Néha úgy érzem, mintha életem legnagyobb tévedése Te lennél!  Rohadtul semmi extra nem vagy! – Korholta, minden kedvesség nélkül. Lehet, hogy csak belemagyarázta, de Prins átsuhanó gyűlöletet látott a fiú arcán.- Ugyanaz a felszínes csaj vagy, aki  évekkel ezelőtt voltál! – Adta meg neki a kegyelemdöfést.

Vérvörös úgy érezte magát, mint akit leforráztak. Ezt végképp nem várta volna tőle! Főleg a történtek után...Minden olyan tökéletes volt...Miért  változott meg ilyen hamar? Mitől  fordult ki ennyire gyökeresen magából? Úgy érezte, hogy beszólása csak olaj volt a tűzre. Nem ez bántotta a fiú. Valami egészen más.

  -NEM TUDOM KEZELNI EZT!!!! – Kiáltott rá a fiúra, remegve a dühtől. -  MI AZ, HOGY FELSZÍNES??? – Üvöltötte a fiú arcába, aki rezzenéstelen arccal figyelte őt.- MÁS  ITT HAGYOTT VOLNA, SŐT RÉGEN  BAROMNAK NÉZNE TÉGED...ANGYAL…!!!  - Egy pillanatra megállt, mintha   a megfelelő szavakat keresgélné. – Más huszonéves ilyenkor javába bulizik, vagy pasizik….- folytatta lehalkítva, miközben a sírást próbálta vissza fojtani magában. – Én meg…. hol egy felhőn…hol itt! Nem én választottam ezt…- fejezte be elcsukló hangon, megtörölve nedves szemét.- Igazságtalan voltál.

Veselius  megvárta, amíg a lány kezével letörli könnyeit. Tisztában volt vele,hogy túlreagálta a dolgot, de azt is tudta, hogy Vérvörösnek, meg kell értenie mindent. Semmiből nem csinálva viccet.

- Nem mi választjuk a sorsunkat, Vérvörös! – lépett közelebb a lányhoz, letörölgetve könnyeit.- Rengeteg embernek, nincs választása az életben. Sokszor kell beletörődnünk. Rengeteg olyan dolgot el kell fogadnunk, amit nem értünk, mégis létezik.  Te lettél az az ember, akinek igenis nagy feladatot szánok, ha tetszik, ha nem.  Később meg fogod érteni. Hiszek benned, és ne haragudj, ha durva voltam veled.

- Máskor ne…!- Kérlelte lassan regenerálódva az  „eredeti „ állapotába. – Mi ez a hely?

- A múltamban vagyunk – válaszolta Vé ünnepélyes hangnemben- Ez egy gyermekotthon. Itt nőttem fel  - mosolyogta el magát végre.- Senki másnak nem mutattam még meg, kivétel  neked! Akarom, hogy lásd, hogy nem csak te teszed fel mindig azt, hogy „ Miért én!?”, hanem  veled együtt én is!

Folytatás itt: http://eleg007.blog.hu/2015/02/11/vervoros-_az_utolsok_tizedik_fejezet_kisert_a_mult_2_resz

Lájkold a blogot: https://www.facebook.com/profile.php?id=597107567077388&ref=ts&fref=ts

Kokas Bálint