A történet kezdetét, itt találod: http://eleg007.blog.hu/2015/02/07/vervoros-_az_utolsok_tizedik_fejezet_kisert_a_mult_1_resz

 A fejezet első részét, pedig itt: http://eleg007.blog.hu/2014/11/16/vervoros-_az_utolsok

 A szavak hallatára, a lány még jobban megsemmisült. Most értette meg, hogy mekkora tapintatlanságot követett el. -Gyakorlatilag indokolatlanul a lelkébe gázolt, amikor poénkodni kezdett. - Úristen Vé…annyira..de annyira sajnálom!– Fakadt ki a lány, szégyenkezve. -Én nem is tudom, mi ütött belém…nem szoktam ilyen lenni….- Mentegetőzött mint egy kisgyerek, ha csínytevésen kapják. -  Tényleg felszínes liba vagyok…- Tette hozzá szitkozódva. Legszívesebben lesüllyedt volna a föld alá, vagy ásott volna magának egy sírt, hogy beleforduljon. Nem szokott ilyen érzéketlen lenni alapjáraton, de a fáradtság, a stressz ezúttal kihozta belőle. OKÉÉ EZ SEM MENTSÉG ARRA, HOGY TAPINTATLAN VOLTÁL! – Csengett fel fülében benső hangja. - Nem akartalak megbántani, Veselius, kérlek bocsáss meg. – Fohászkodott némán a fiúhoz, aki mintha válaszolni akarna, csak megfogta a kezét.

-Tudom, hogy nem szándékosan tetted! – Válaszolta Vé engesztelő hangnemben.- Nem tudhattad...- Azzal a barna főépület bejárata  felé vezette a lányt.- Én sem a legszebben reagáltam le. Bár szükséged volt most erre, azt gondolom! Hidd el: nem vagy felszínes, sőt! Szentül meg vagyok róla győződve, hogy nagyon sok olyan értéked van, amiről még te se tudsz. Csodálatos ember vagy, Hajnallány, csak higgy önmagadban!   

A szavak úgy simogatták a lelkét, mint  felkelő Nap sugarai a vízpartot. Hajnallány… Megint szárnyalni tudott volna az örömtől!  Talán kislánykorában mondtak neki ilyen szépet utoljára! Hiányzott is neki! Mármint az, hogy valaki bókokkal lássa el! Igaziakkal!  -Ne csak netről szedett ócska dumával, amit már több ezer pasi elsütött, kismilliószor! Olyan dicséretekre vágyott, ami eredeti, ami utánozhatatlan. Mert azok a dicséretek, igazán szívből fakadnak! A manapság elhasznált szlogenek, hogy „ Kicsim" "Édesem," Életem” eléggé elcsépeltek már! -Minden második pasi „Kicsimnek” szólítja a barátnőjét! – Legalábbis az ő,, saját megfigyelései, statisztikái ezt mutatták! Uncsi és átlátszó szövegek! Üres közhelyek!. Ha valaki ilyen dumával közeledett felé, rögtön le is  vágta egyből, hogy csak ARRA kell az illetőnek! Gyűlölte az olyan taplókat.  – Egy férfi becsülje őt, szeresse, tartsa tiszteletben női mivoltát, ne csak ARRA használja fel!!!!

 Így visszagondolva, valójában egy pasi se volt még, aki ennyire az ő hullámhosszán rezgett volna, mint Vé. Senki. Szerette Olit, de ő…hát őszintén szólva nem volt egy Casanova a szavak terén, plusz: - manapság egyre gyakrabban támadt az az érzése, mintha a férfi nem lenne önmaga! Jó kedvet szimulált, pedig minden rezgéséből áradt a feszültség, és iszonyatosan szétszorttá vált. – Ami korábban, nem jellemezte. – A férfinél tett legutóbbi látogatásakor, például olyan mosatlan tányérhalom állt a szárítón, hogy ő neki állt mosogatni, miután szeretkezésüket követően, elment letussolni!  Nem tudta hova rakni őt! Szerelmes volt belé, de…valami nem kóser nála!

- Vérvörös, minden oké? – Zökkentette ki Veselius aggódó hangja a gondolatmenetből.- Nagyon elkalandoztál. 

A lány gyorsan beszámolt neki. – A Hajnallány és a Vérvörös nem túlzás már? – Tette hozzá a végén nevetve.- A következő generációnak is hagyni kell valamit.

- Aki kreatív, az talál majd! Egyébként: némi illemtan rám is rám férne, olykor!- Fedte meg magát szigorú hangnemben.  De szeretném, hogy megértsd ezt az egészet! Nem fér bele az, hogy elszúrod valami oda nem illő, gagyi poénnal!  – Miközben a vasajtóhoz értek, a fiú megtorpant, mintha csak éppen akkor jutott volna eszébe valami halaszthatatlan.  – Tehát gyanakszol Olivérre? – Kérdezte sejtelmesen. Prins most vette csak észre, hogy közben a gyerekek már nem voltak az udvaron és - meglepő módon- csend van körülöttük. Egy-egy madár trillázását hallotta csak, valahol a fejük fölött.

-Igen. Álmaim pasiként néztem fel rá, most meg hogy megkaptam….

- Félsz és elbizonytalanodsz! – Fejezte be Vé a mondatot. – Mert már hozzám vonzódsz! – Jelentette ki kerek perec. – Amióta megláttál, vonzódsz hozzám, meg akarsz ismerni. Azért maradtál mellettem. – A lány mély levegőt vett, hogy reflektáljon rá, de a fiú ajkára tette középső ujját.- SSS! Nem kell kommentálni semmit. Sokkal többet tudok rólad, ezt  mindig tartsd szem előtt.   

Király. Gondolta magában a lány: nyitott könyv lett az élete!  Vajon mennyi mindent titkol még előle Vé? És mikor fog előrukkolni velük?

-  Lehet, hogy soha. Lehet, hogy mindig titkaim lesznek előtted, Prins Barenty. Nem ez az otthon az egyetlen rejtély az életemben, arról biztosíthatlak.

-Te…!!- Kiáltott fel ismét és nyitott szájjal bámulva rá a sokadik sokktól. – Te olvasol a gondolataimban??? Basszus, ne már! – Tette hozzá némán.

Vé felkacagott. – Basszus de már! Kaptam némi bónuszt az angyalság miatt! – Vigyorodott el szenvtelenül.- De ne parázz, nem élek vissza vele!

- Ez tök Alkonyat! – Sopánkodott a lány.- A teleportálás megy? Mikor változtatsz angyallá? Más gondolataiba is tudsz olvasni?  Állj, le ! – szólt önmagára a lány. Kezdődik a kérdésözön, újra. Kétlem, hogy válaszolni fog.

A fiú még  az eddiginél is jobban nevetett. – 1. Túl sok Alkonyatot néztél, Bella. 2. Csak a te gondolataidban tudok olvasni. 3. Mindenre választ fogsz kapni.

-  Utállak! – Jegyezte meg sértődötten . – A folytonos titokzatosságod fog sírba vinni. És ahogy ott álltak, az Otthon bejárata előtt, ismét késztetést érzett arra, hogy megcsókolja őt. Finoman átkarolta a nyakát és közelebb hajolt hozzá. – Ha már bizonyítottad, hogy fontos vagyok neked…és tudom, hogy te is akarod.... Közeledett felé suttogva- Akkor... Ajkuk már majdnem összeért. De ekkor Vé kilépett az öleléséből elutasító mozdulattal hátrált egyet tőle.

- Ne..kérlek! – Szólt suttogva, remegő hangon. Látszott rajta, hogy ő sem ezt akarja. A verejték gyöngyözve hullt homlokáról, miközben kék szemei zavartan remegtek, mintha akit az epilepsziás roham kerülget.- Ne értsd félre: gyönyörű vagy, de nem szabad. – Nem azért mert meleg vagyok! Előzte meg a lány következő kérdését. Büntetésből lettem angyal. Lényegében száműzött vagyok, Vérvörös! – Magyarázta elkeseredett hangnemben.- Nem lehetek beléd szerelmes, nem kerülhetek hozzád közel, még ha vágynék rá, akkor sem!

- De miért?

- Ez volt Isten parancsa! Tudom, hogy mit érzel irántam, de nem én vagyok számodra a Nagy Ő! Jobb, ha beletörődsz ebbe.  

-  Az egész rohadt életem, egy beletörődés! – Káromkodta el magát bosszúsan. – Mi a fenét tettem én, hogy folyton büntet az Úristen??? Se szüleim, se barátaim, se …se te…

- Meg kell küzdeni mindenért,Vérvörös! Ez az ára annak, hogy majd az lehess, akinek lenned kell! – Válaszolta a fiú tapintatosan.- Rengeteg ember nem érti, mi miért történik! Naponta gyilkosság, katasztrófa, betegség. És mindenki retteg, fél. De közben kevesen hisznek őszintén önmagukban. Nem veszik észre, hogy a sok rossz, azért következik be, mert ők maguk teremtik, vonzzák be őket. Mégpedig azzal, hogy gyűlölködnek, ítélkeznek, sztereotípiákat gyártanak a másikról. Csak elfelejtik a leglényegesebbet: Bárki is vagy, Isten színe előtt, mindenki egyenlő!

 Sose volt vallásos. Hitt a szellemvilágban ugyan, de el nem tudta magát képzeni, hogy vasárnap reggel misével kezdje a napot egy templomban. Talán azért, mert vele is sok borzalom történt.  

-  Értelek. – Bólintott. -Bemegyünk? Larry felébred, mire végzünk.

-  Ez az egész időutazás, csak fél percnek fog tűnni! Itt nem úgy ketyeg az idő, nyugi. Larry, édesdeden alszik.

A lány már neki gyürkőzött, hogy kinyissa az ajtót, de a fiúnak, még esze ágába se volt bemenni, a jelek szerint.

Várj egy icipicit!  Adni akarok valamiit! - Azzal farmerébe nyúlt, kivett onnan valamit, majd csuklóját lefordította, hogy ne lássa, mit tart a markában. Az arca falfehér volt, a keze egy kissé mintha remegett volna. Mitől lett most ilyen gyámoltalan hirtelen? – Kérdezte magától homlokát felhúzva a lány.-  Mint,  már az imént mondtam, itt nőttem fel… Helyesbítek: tíz évig itt éltem! - Kezdte fűzni a szót, de olyan bizonytalanul, hogy a másik megsajnálta őt. Furcsa volt látni az eddig magabiztos angyalát, ennyire sebezhetőnek. Nem ismertem soha az igazi szüleimet….  – Szeretném, ha ez a tiéd lenne, Vérvörös! – Mondta elérzékenyülten.- Ez nekem nagyon fontos…! Az egyetlen emlék, a szülőanyámtól. - Majd felfordította kezeit.  Egy gyönyörűen csillogó  vé alakú arany nyakláncot tartott benne,  mely végén egy apró, átlátszó ezüstgolyó díszelgett. - Ez  csodaszép… De miért adod nekem? – Hökkent meg a lány miközben kezébe fogta a szinte mágikusnak tűnő tárgyat.

-  Az ezüstgolyóban szeretet lakozik – Magyarázta Vé, rámutatva a nyaklánc  végére.  – Legalábbis ezt tartja az ősrégi legenda. De valamiért hiszek benne. Nekem is jó szolgálatot tett.  Csak azok hordhatják, akikben tiszta szívűség van, akikben tiszta szívűség van, önzetlenség, odaadás, és természetesen szeretet, itt legbelül ! – Nyúlt a saját szívéhez angyala. – Biztos vagyok benne, hogy nálad jó helyen lesz!

Vérvörös fürkészve pislogott hol a nyakláncra, hol rá.Gondolatolvasó angyal, elhagyott csecsemő és mágikus nyaklánc?- Kezdett olyan érzése lenni, mintha újabban  félig  a vak lány, Esmeralda  történetébe csöppent volna bele félig, félig pedig valami fantasyba….Mindjárt közli vele, hogy  a Sötét Nagyúr visszatért és csak tíz percen belül ők lesznek a főfogás a vasárnapi ebédnél.

Na jó: azért remélte, hogy ezt megússza, de ezt nem fogadhatja el! – Határozta el magában a  saccra több milliós ékszerre meredve.- Akármi is Vé szándéka, ez nem lehet az övé! – Meg azért még alig tudsz valamit, lehet, hogy nem kéne esztelenül bíznom benne? – Szólalt meg lelkében a kisördög.- Hiába is vonzódsz hozzá: vajmi keveset tudsz róla, és ezt neked is be kell látnod. És különben is: irracionális ez az egész sztori..ne bíz meg benne szikla szilárdan! És ha ő, Vérvörös átmegy gonosz üzemmódba, akkor mi van !?

 - Ne félj se tőlem, se tőle! Ha átmész gonoszba szétpattan! - Válaszolta meg, mielőtt feltette volna neki a kérdést.- Szeretném, ha viselnéd. Általa emlékezni fogsz rám, ha majd véget ér ez az egész, és én már nem leszek melletted. Mert igen: amint  célba érünk mennem kell tovább!

Váratlanul érte ugyan  ez a bejelentés is, de lelke mélyén számított erre. Tudta, hogy egy szép napon Veselius el fogja hagyni. Biztos ez is az a Jóságos Isten parancsa. – Füstölgött magában, nem kis szemrehányással.

-        Fogadd el ami van, ne kívánd másképp! Nincsenek véletlenek. Ne dühöngj. - Okította bölcsen, miközben most már ő nyílt a kilincs után.- Asszem ideje bemennünk ide. Látnod kell valamit. De ne ájulj el- Kérte csipkelődve.

- Az a te víziód volt. Te mutattad azt, hogy félre vezess. – Válaszolta a lány, kicsit szomorúan, de növekvő izgalommal a hangjában.- Sose voltam  az az ájulós típus....Pedig ami ezután következett, senkit se lepett volna meg vele, ha elájul….

 (A hetedik fejezet folytatódik!)

 Lájkold a blogot:https://www.facebook.com/eleg007?ref=ts&fref=ts

 Kokas Bálint