A tizedik fejezet előző része itt: http://eleg007.blog.hu/2015/02/11/vervoros-_az_utolsok_tizedik_fejezet_kisert_a_mult_2_resz

Az első pedig itt: http://eleg007.blog.hu/2014/11/16/vervoros-_az_utolsok

Amikor beléptek egy hatalmas aula fogadta őket, kényelmes bőrkanapékkal és egy üzem alatt lévő kávégép automatával.  A fehér falon  a „ Jeles események, ünnepek „ címszó alatt,  gyerekek fényképei voltak kitűzdelve, akik vidáman, hol bohócjelmezben, hol fagyival a kezükben pózoltak a kamerának. – Te ott vagy valamelyiken? – Böngészte a lány a képeket.- Ó szegények, milyen boldognak tűnnek annak ellenére, hogy… - Kezdte a mondatot, utalva azokra a képekre, melyeken tolószékeseket, mozgássérülteket, vagy más betegségekkel küzdőket látott, épp barátok körében. – De hiszen Larry is sérült – kapott észbe. – Akkor visszaszívok mindent! –Tapasztalatból tudta, hogy az efféle sérülésekkel küzdő embereket nem kell sajnálnia, mert egyrészt nagyon nagy akaraterejük van, másrészt  - Larryből kiindulva- gyűlölik, ha sajnálják őket. – Kezdetben még ő is sajnálta öccsét, ám azóta épp, egészséges emberként tekint rá.

-Nem vagyok ott. Utál a kamera.- Válaszolta a fiú komolyan, miközben  megragadta a lány kezét és beljebb indult vele- 1994- et írunk. Négyéves voltam ekkor.- Kommentálta, miközben a lányt a képek annyira lekötötték, hogy esze ágában se volt tovább állni. - Elég annyi belőlük! Határozott angyala, szelíd erőszakkal maga után vonszolva  őt. Gyere  kérlek,  nincs annyira sok időnk.

- Hé, de nem azt mondtad, hogy meg akarod mutatni a múltad? – Méltatlankodott a másik meghökkenve, miközben már egy  hosszú, fehér csempével bevont, lelinóleumozott folyosón jártak. - Azt hittem egy csomó időnk lesz bámészkodni. Sose voltam még gyermekotthonban.

A levegőben jellegzetes borsófőzelék szag keringett.

-  Azt fogod látni, ami lényeges- Csapta le a labdát kurtán Vé. – Megértem, hogy  megöl a kíváncsiság, de még hosszú út áll előttünk.  Ennyi erővel itt is éjszakázhatnánk.

-  Tegyük azt. – Csengett lelkesen a lány hangja, miközben a falon lévő újabb polaroid képeket vizsgálta.

-  Nem tesszük, Prins Barenty! Sok a dolgunk! – Makacsolta meg magát a fiú.

 -  Te mondtad, hogy ez a kis kitérő  a valóságban egy szempillantásnak fog tűnni!  – Erősködött eltökélten a vörös hajú..- Milyen családias az egész! – Bökött egy képre, ahol egy kis barna hajú, tolószékes kisfiú a  szülinapját ünnepelte, gondozónői és barátai körében.- Szerettél itt lakni? – Kockáztatta meg a kérdést, amint feltette, már meg is bánta. Mi az, hogy szeretett e? Nem volt más, Prins!!

Angyala csak fokozott tempóban, kézen ragadva vezette őt valahova. – Nem volt más. – Felelte szűkszavúan,  maga elé nézve.- De szeretett vett körül. Ez a legfontosabb.

Egyszer csak egy fehér orvosi köpenyt és fonendoszkópot  viselő, szemüveges, középmagas doktornő jött velük szembe. Valószínűleg orvosi leleteket böngészhetett.  Gyors tempójából ítélve, sietős dolga lehetett.

 -  Ajjaj. Meglát és végünk! – Sipította a fiú mellett Vérvörös, olyan erővel megszorítva annak  kezét, mintha le akarná tépni.- Vé, bajban vagyunk, hahóóó! – Csettintett kettőt kezével idegesen.

- Senkinek nem tűnünk fel, Vérvörös! – Magyarázta a fiú, vajmi keveset visszább véve a lépteikből. – A múltamban vagyunk, és láthatatlanok. Emlékszel a hallucinációmra? -Na, ez pont olyan!

- Hát jól át vertél! – Pörkölt oda sértetten a  lány.- Csak az időmet vesztegettem.

- Ez nem igaz ! – Csóválta a fejét Vé.- Később visszatérünk még erre. Ő az Otthon vezetője, Agnesh  Mandes! – Mutatta be a hölgyet Vé, miközben az odaért hozzájuk. Prins – a biztonság kedvéért azért félreállt az útjából.- Nagyon sokat köszönhetek neki. Sokáig tartottam is még vele a kapcsolatot.  A folyosó közben kanyargósra vette a figurát.

- Mindjárt ott vagyunk! – Jelentette be Vé.- És nem mondom el, hova megyünk kisasszony. – Tette hozzá nevetve. – Sokkal türelmesebbnek kell lenned, Vérvörös!

-  Idegesítő ez a gondolatolvasásod! Más védenced gondolatát is kitalálod, vagy csak az enyémet?

-  Csak a tiédet. Te nem csak egy egyszerű védencem vagy – Jött a válasz határozottan.- Több vagy annál. Ennyi időt senkivel se töltöttem el még, mint veled!

- Melyik volt a leghosszabb megbízásod? – Kérdezte fellelkesülve a lány. Élvezte, hogy ő az első „tartós” védence.

Hirtelen nagyon erős főzelék illat csapta meg őket.  Az ebédlő mellett haladtak el. Benézett rajta, de a rajta lévő hímzett függönytől, semmit nem látott.  Az csendet, most ismét zsivaj váltotta fel.  Hol beszélgetés foszlányokat hallott, hol gyereksírást hallottak.

- Te nem a védencem vagy, Vérvörös! – Javította ki szelíden a fiú miközben elengedte a lány kezét.- Te több vagy annál. Ne feledd: nem te választottál engem, hanem én téged!

-  De még mindig nem tudom mire....

-   Azon vagyunk, hogy megtud, drágaságom!

Drágaságom! Íme egy újabb Vé-s kifejezés!- Azt hiszem, jegyzetelnem kéne ezeket, és lehet fogom is! – Döntötte el magában a lány.

Vajon ő, hogy tudna egy ilyen helyen élni, ilyen hosszú évig? 10 év! Még kimondani is sok, nem hogy átélni… Hogy tudná elviselni, hogy be van zárva, és –mondhatni- semmi fogalma sincs a körülötte lévő világról? – Morfondírozott magában.

Amikor a szakdolgozatát írta – „A segítségnyújtás fő formái ma” címmel- alaposan megvizsgálta az intézetben nevelkedő gyerekek életformáját, helyzetét is.  Azt persze az ember magától is tudja, hogy mivel többen élnek együtt, nagyfokú alkalmazkodó képességre van szükségük – a mai világban kinek nem!? -  viszont az, hogy közölük hány százalék kerül rendes családba és illeszkedik be a társadalomba, nem kis kutatómunkát igényelt. A kimutatások szerint, minél fiatalabban fogadnak örökbe valakit, annál jobban sajátítja el a való világ normát, ám ha ez később történik meg – vagy meg se történik!- az egyénnek nagy esélye van elkallódni. Tipikus jellemzőjük a szeretethiány, ragaszkodás, feltűnési viszketegség….Vénél is ez állna fent? Minél jobban törte a fejét rajta, annál inkább biztosabb volt benne, hogy igen.  Valószínűleg sose ismeri meg ezt a fiút rendesen…mert ki ismerhetetlen  ám egyre inkább megbizonyosodott róla, hogy a fiú, jobban ragaszkodik hozzá, mint azt mutatja.

1.  Sose töltött még ennyi időt, egy védencével sem.
2.    Azt mondta több vagyok neki.
3.    Ő keresett engem, nem fordítva.

Vagyis: bárhogy is alakul az élete, Vé  valahol mindig is mellette fog maradni. Mert szerelmes belém! – Jutott végső következtetésre Vérvörös! Ha nem így lenne, miért  hozott volna el ide engem? Azt mondta soha, senkivel nem járt még itt.

-  Ügyes kis képletet vezettél le! – Zökkentette ki a gondolataiból Veselius elégedett hangja.- Okos, nagyon okos! – Kacsintott rá, miközben megálltak egy szoba ajtaja előtt. – Hát tessék: ragaszkodom hozzád, Vérvörös!  Majd finoman játszadozva vörös fürtjeivel, szemébe fúrva tekintetét, komoly hangnemben folytatta. – Nem hagylak el, Vérvörös. Bármi,történik ezt vésd az eszedbe, érted? - Ő bólintott, de a fiúnak ez kevés volt.- Hallani akarom, hogy „Igen”.

-        Jó, jó: igen!

-  Szeretném, ha tudnál magadban bízni, vagy ha őszinte szívvel az Istent kérni! – A fiú olyan szenvedélyes hangnemben beszélt, hogy az volt az érzése, célozz valamire.- Akármi történik, okkal történik, Vérvörös. Még ha az indulataink oly elvakulttá tesznek, hogy akkor, abban a minutumban nem is vesszük észre. De majd később! Ha már ki tudjk nyitni igazán a szemünket, rájövünk, hogy ami rossz megtörtént velünk, az csak azért történt, hogy megerősítsen minket.

-        Igenis, Tanár Úr! – Bólogatott Vérvörös jó diák módjára. Már nagyon izgatta, hogy hova is jöttek. – Bemegyünk ?

Egy háromágyas kisszobába léptek be, ahol két kisfiú a szőnyegen. éppen mini rendőr autókat tologatva játszottak, nagy buzgón utánozva a rendőrkocsik szirénázó hangját. – Nínó, nínó, nínó, nínó.

Az egyik fiú - Aki barna hajú, barna szemű volt és melegítőnadrágot viselt-  felpattant és az ágyuk mellett lévő kis polc felé rohant.- Ves, neked jó lesz a tűzoltó kocsi? – Kérdezte barátja felé fordulva, miközben ő kukás autót fogott magához.- De van itt még egy hintó féle is.

-   A kukás kocsi jöhet- intett felé a másik fiú, cérnavékony hangon.   

-        Szóval ott van a kicsi Vé! – mutatott maga elé Vérvörös. – De cuki voltál, basszus. Tejfel szőke. – Mosolyodott el a lány felváltva a nagy és a kicsi Vére nézve.

-  Aha. Davidnak hívták a fiút. – Válaszolta angyala, nosztalgiázó hangon.- ötéves volt, amikor kivitték  Peruba.

Közben az említett, már újratöltve tért vissza társához.  

 – Kissé deja vuem van. Mintha már lettem volna egyszer a múltban….csak az az enyém volt…elvileg.

-        Tudom, tudom ! – Bólintott megértően a fiú megsimogatva a lány arcát. – Nem lehet könnyű neked. De nem fogsz begolyózni.

-   Biztos vagy ebben?

-  Ha mégis, a pszichiátrián dolgozol nem, Vérvörös? – Kérdezte elnevetve magát. Könnyen kezelni tudod a bajt.

A lány fújt egyet és látszott rajta, hogy valami frappáns válaszon töri a fejét, de ekkor hang csendült fel mögöttük.

- Kicsikém, várjál meg, várjál meg! Ves, nem úgyis fog veled játszani!  

A lány – bár tudta, hogy ismét feleslegesen- de odébb állt az ajtóból, hogy beengedje az újonnan érkezőket.

A kislány szélvészként zúgott be az ajtón. – Mázli, hogy szellem vagyok, különben felborítana.- Súgta oda Vének, aki csak komoran biccentett egyet. A kislány levett a kis polcról egy kis plüssmackót és elhúzódva a fiúktól – akik amúgy egy –egy illedelmes „ Sziával” köszöntötték- a szoba sarkába húzódott.

 Amikor Vérvörös tüzetesebben szeműgyre vette a kis plüss tacskóval játszó hároméves körüli kislányt, a lélegzete is elállt

 – Vé…ez én……ez hogy…??- Hebegte- habogta, de alig jött ki hang a torkán.
- Puppykém, és téged ki szeret? – Kérdezte csilingelő, bánatos hangon a lányka leszegett fejjel simogatva a macit.- Látod, nem kellünk mi senkinek. És amikor a lány felnézett, találkozott a tekintetük, amitől Prins csak még nagyobb zsibbadtságot érzet szétáramlani zsigereiben. Hosszú vörös haja volt. Vékony ajka szemöldöke, de még a mosolya is pont ugyanolyannak tűnt…mintha csak tizenhét évvel ezelőtti énjét látta volna maga előtt. – Aaaz…zz ott…- A lány térde remegni kezdett az izgalomtól, miközben nagyon nehezen tudta magából kipréselni a szavakat- Ott…ott én vagyok! – mutatott a kislány irányába, aki nem észlelve az egészből semmit, a mellette lévő könyvespolc felé nyúlt és hosszas tanakodás után, levett egy vastag mesekönyvet, és lapozgatni kezdte azt.

-   Mi...mi egy….egy  helyen nőttünk fel??? Hogyhogy…hogyhogy nem tudok róla??? – Fordult megrökönyödve, falfehér arccal Veselius felé.- Ezt soha senki nem említette Vé! Mi ez… az egé…sz? – Préselte ki ajkán a szavakat. De hangja elcsuklott.

Vé hosszú másodpercekig maga elé meredt. 

- Bemutatom neked Rose Milanót. Vagy másképp fogalmazva: a hasonmásodat. Tudom, hogy ismered. 

A lány gyomrában lévő görcs csillapodott a szavak hatására. 

- Te együtt nőttél fel vele? - Kérdezte hüledezve. - És, bár bocsi a kérdésért, de miért pont nekem kell erről tudnom? Hogy jövök én a képbe? Húzta fel Vérvörös vékony szemöldökét, miközben értetlenül pislogott rá. 

A fiú hallgatott.

Az volt az érzése, hogy valami súlyos dolgot titkol előle. - Hogy jövök én a képbe, vé? És Azon kívül, hogy tényleg durván hasonlítunk, hasonlítottunk Rossal, mi közöm nekem hozzá? 

- Gyermekkori barátom volt. Azon az éjszakán amikor először bevittek...- A fiú hangja megtört. Nagy  sóhaj után folytatta.- Akkor ölték meg őt is, emlékszel? - A lány bólintott- Én végignéztem, a gyilkosságot. 

Prins Barentyn forró izgatottság lett úrra.- Tudod, ki a gyilkos?

- Igen.- Válaszolta sötét pillantást vetve rá.- A barátod, Oliver Mckenzee.  

A történet folytatódik

Lájkold a blogot itt: https://www.facebook.com/profile.php?id=597107567077388&ref=ts&fref=ts

Kokas Bálint