A fejem éktelenül hasogatott. Furcsa, jellegzetes kórházszag csapta meg az orromat.- Amit mindig is utáltam.- Hol vagyok…mi történt? – Kérdeztem magamtól hangosan, miközben gyorsan felmértem a helyzetet. Egy rácsos kórházi ágyon feküdtem, egy szűk kórterembe, amelyben volt még egy ágy. Egy fiatal srác feküdt rajta. Eszméletlennek tűnt, de lehet, hogy csak aludt. Megpróbáltam a végtagjaimat megmozgatni, de a bal kezemet szinte képtelen voltam. Bekatétereztek. Félve néztem a mellettem álló, rezzenéstelenül csöpögő infúziós palackra. – Hol vagyok? Mi történt? – Kérdeztem újra, miközben feltűnt, hogy kórházi szekrényemen egy banánon és egy üveg ásvány vizemen kívül semmi nem volt.-  Veselius…mi ez???

Aztán az emlékképek vulkánként törtek elő. Kettős képek: mintha két televíziót bámultam volna egyszerre.

„ Nem a külsőd miatt lettél Vérvörös…szeretlek Prins Baranty” Bőrömön éreztem Vé érintését. Aztán az éles fájdalmat…Heléné…a robbanás…Szeretlek, Veselius…. szeretlek….Hangok. Hangok. Összekutyult, értelmetlen hangzavar …Üdvözlünk a Braudner birtokon…kamerák…gyilkossá…üldöznek…meg akarnak ölni….

 Ereimben lüktetni kezdet a vér, ahogy újra és újra felrémlett az egész….

„…- el akartad felejteni, hogy a valóság mennyire rideg....Nincs semmiféle Veselius...egyedül te, Konrád Barbara...”

-HAZUGSÁÁÁG!!!! – Kiéltottam a csendbe. Nem érdekel, hogy ki hallja és ki nem.- Vissza kell mennem…Vééé, segíts!!!- Ökölbe szorítottam a kezem. Nagyon kevés kellett ahhoz, hogy el ne bőgjem magam, mint egy óvodás.- Ez csak a Slowlicin hatása lehet…- Motyogtam magam elé szárazon.- Mindjárt Vé karjában leszek….Annyi minden történt már velem, ez is csak egy újabb abszurdum, Vérvörös, relax!

- Nocsak, nocsak! Felébredt Konrád Barbara! – Egy középmagas, kecskeszakállt viselő doktor lépett be az ajtón, két feltűnően csinos, mosolygós ápolónő kíséretében.- Hogy érzi magát?

 - Dr. Grammel??? – Néztem vissza rá megrökönyödve. Mert ő volt az.- Maga…maga hogy került ide?...Mi ez az egész??

Az orvos jóízű nevetés kíséretében leült az ágyamra, és finoman végigsimította az arcomat.- Dr. Újvári Gábor vagyok…de ez természetes ilyenkor, Barbara!

Miért hív így? – Vontam fel a szemöldököm értetlenül, amit valószínüleg ő is észrevett, mert kis szünetet tartva folytatta.- Nem tudom milyen világot járt be, és nem tudom mit élt állt, de felejtse el, Kisasszony. Az csak egy álom volt. Sokkos állapot szülte álom.

-Ne…- préseltem ki rám merszteve szemeimet.- Ez nem…most álmodom…Vérvörös vagyok…én…

Az orvos kulcsba fonta kezeit, és némán tanulmányozott.

Az állami Pszichiátria…és az egész világ komoly bajba van, ha nem….

Nem tudtam befejezni  a mondatot. Bár megértően mosolygott, kedves volt, de lerítt róla, hogy nem hisz nekem.

-Én is ’urcsáltam az egészet. De ’em én akartam Vérvörös ’enni- Hadartam elszántan. Meg kell értsen. Nem kitaláltam. Nem hülyültem meg.- Aztán találkoztam Veselius Braudnerrel, aki egy angyal. A betegem volt a pszichiátrián és…

-Nyugodjon meg!- Vágott közbe szelíden az orvos, mialatt az egyik barna hajú nővér ellenőrizte az infúziót.- Ne zaklassa fel magát, Barbara!

-Hinnie kell nekem!- Tört ki belőlem a düh a kelleténél indulatosabban.- Nem vagyok semmiféle Barbara. Prins Baranty vagyok, Bostonban lakom….

-Tudja mit? – Kacsintott rám jóindulattal az orvos.- Mesélje el az egész álmo…történetét – Javította ki önmagát gyorsan.- Érdekel. Ne hagyjon ki semmit.

Meg kell győznöm őt. – Gondoltam magamban mindennél elszántabban. Meg kell értetnem vele, hogy ez nem az,  aminek látszik…

-Nemrég kaptam állást a Bostonban, az Állami Pszichiátrián- Kezdtem bele a mesedélutánba, miután rendszereztem kavargó gondolataimat.- És az első hivatalos munkanapomon behoztak egy srácot. Gyilkossággal vádolták, iszonyú állapotban volt…

Nem tudom pontosan, hogy hány órán keresztül meséltem, de azt igen, hogy a lehető legrészletesebben próbáltam átadni az élményeimet.

-…és a Slowlicinnek vannak bizonyos mellékhatásai. De nem tart örökké. Gondolom miután bevettem, onnantól kezdve flesselek!

Szavaimat mély csönd követte. A jelenlévők úgy néztek maguk elé, minta magfúzióról tartottam volna kiselőadást.

-Hm…érdekes…érdekes…- Szólalt meg végül a doktor ajkait harapdálva.- Érdekes…és egyben érthető reakció!

-Mármint micsoda?

Az orvoson látszott, hogy a megfelelő szavakat keresgéli.

-Hogy is mondjam Barba…bocsánat: akkor Vérvörös! Amit hozzá szeretnék ehhez az egészhez fűzni az….

-Ki vele!

-Jó. – Szívta fel magát a férfi.- Az a helyzet, hogy jelenleg Budapesten van, a Szent Márton Kórházban. Súlyos balesete volt a barátjával, Konrád Barbara!- Hallgasson végig, kérem!- Intett le a kezével, mielőtt megvétózhattam volna.- Az autójuk átszakította a korlátot, Barbara! Kirepült a kocsival, és csak a szerencsén múlott, hogy meg nem hallt. Két hete fekszik itt nálunk, teljesen öntudatlan állapotban.

Elmémben hirtelen újabb emlékképek törtek elő. Autópálya..kamion…Zoli…robbanás….Zoli…

-Tehát itt feküdt. Öntudatlanul. Nyilván álmodott, vagy hallucinált. Ez ilyen állapotban természetes….Nem maga az egyetlen akivel ez előfordul.

Nyelni se bírtam a szavak hallatán. Mintha valami gigaméretű gombóc nőtt volna a torkomba. Tehetetlenül hallgattam az orvost.

-Nagyon aggódtam, aggódtunk Önért Barbara! Fiatal lány, gyönyörű, féltem, hogy soha többé nem látjuk viszont! Hál istennek azonban, ismét köztünk van.

A hangok ismét előtörtek. Immár tisztán, jól érthetően.

„ Barbi, édesem! Ha megússzuk ezt, ígérem olyan boldoggá teszlek, mint soha, senkit”-Ez Zoli hangja!

Zoli…szeretlek….Autópálya…menekülünk…kamion…robbanás…Zoli, ne hagyj el…!

-Látom, kezd derengeni, hogy mi történt! – Jegyezte meg a doktor együtt érzően.- Balesetük volt a párjával, Barbara!

Igen. Már semmi kétségem nem volt efelől: az orvosnak van, volt igaza.

-A Vérvörös szerintem…nos a haja vörös ugyebár, -teszem hozzá gyönyörű- és bizony amikor a mentők behozták csupa vér volt…innen lehet a név! És, ha jól csalódom, Önnek elég nagy a fantáziája…

-Ami azért kell, hogy túléljem az engem ért kudarcokat, igaz? – Néztem kétségbe esve a körülöttem lévőkre.

-Lehet igen…- Válaszolta az egyik barna hajú nővér.- Lehet, hogy ezért volt az egész! De higgye el: mindannyian teremtünk néha egy másik világot, Barbara! Mindannyian elfutunk a valóság elől. Ki így, ki úgy!

-Mit kell még tudnom? Hát semmi nem volt igaz?

A doktor segítségkérően nézett fel a nővérekre, akik halványan bólintottak.

-Jól van – Kezdett bele a mondatba kissé bátortalanul.- Hamarosan úgyis megtudná. Essünk túl rajta!

-Min???

-Konrád Barbara! Amikor a baleset volt…akkor épp menekültek. Gyilkossággal vádolják Önt és a barátját. Ez a része nem volt hazugság, az Ön álmának.

A szavak, visszhangzottak a fülemben. Én? Gyilkoltam???  Eddig mindent képes voltam megemészteni, ezt azonban már nem vette be a gyomrom.

Vége az első résznek!

Folytatása következik: Vérvörös 2- Az éj királynője, 2016 őszén!

Kokas Bálint