Az előző fejezetet itt találod: http://eleg007.blog.hu/2014/11/30/vervoros-_az_utolsok_harmadik_fejezet_fejezet

www.facebook.com/eleg007?ref=ts&fref=ts

 - Prins, Prins! Vetette le magát a földre rémülten Vé, s kezét a lány tarkója alá tette. – Mi történik itt? Térj magadhoz, hallod! Nem emlékezett rá, hogy hol tanulta, de valahonnan tudta, hogy ilyenkor a pulzust kell lecsekkolni, de amikor ezt megtette… Ez megint miféle tréfa??? – Hüldezett görcsbe rándult gyomorral.- Ez…ez lehetetlen!!! A lány nem lélegzett. Ott feküdt élettelenül, de arca és haja egyszerre ismét a régi önmaga lett. Mintha az igazak édes álmát aludná…. Most már tutira vette, hogy valami rémregénybe került, ahol az író csakis valami elmebeteg lehet. – Mondd, hogy élsz, Vérvörös! – Újra és újra a pulzusát figyelte, rázogatta őt…de semmi reaxció! De Vé nem akarta elhinni..…-Biztos…biztos tévedem!!! Dadogta, mintha magát győzködné, pedig tudta, hogy nem hibázott.. – Ne csináld ezt, kérlek! Segítséég!! – Üvöltötte kétségbeesve, de amikor ráébredt, hogy hol is vannak, hogy itt olyan, mintha nem léteznének, elkeseredtten lerogyott a lány mellé és kezét a kezébe temetve sírt. Ólomként nehezedett szívére minden egyes perc. A tudat, hogy Prins nincs, furcsamód apokaliptikus érzéssel töltötte el….De miért is siratod ennyire, ha nem is ismered? Ő gonosz volt, láttad…- Szólalt meg lelkében egy kis gonosz, kárörvendő hang.- Nem sirathatsz egy ismeretlent, milliók hallnak meg naponta….őket mért nem siratod? – Lehet, hogy igazad van, de őt igenis ismertem! – Motyogta magában, reszketve simogatva a lányt.- Lehet, hogy nem tdom mi volt a kedvenc kajája, és ilyen zenét szeretett, de..de az első benyomás….Láttam a szemét, láttam a mosolyát….Vé ökölbe szorította kezét, ami tiszta pirossá feszült az idegességtől. –CSAK HALLGATTAM A SZÍVEMRE, MIÉRT EKKORA BAJ EZ, BASSZA MEG??? – Ordította a plafon felé emelve tekintetét.- MÉRT ŐT VETTED EL ŐT? MIÉRT ITT ? MIÉRT ÍGY?- Válaszként a falon lévő analóg óra kattanását hallotta csak.-NEM, MÉG NEM JÖTT EL AZ IDEJE!!! – Üvöltötte és azzal az indulattal felpattant, majd ököllel belebokszolt az ajtó mellett lévő órába, ami nagy csattanás közepette esett le onnan és hullott apró részecskéire.- NEM HALHAT MEG, ÉRTED???

 Amikor lenézett a csendesen nyugvó lányra, tudta, hogy de: nagyon is meghalhat. Már megtette!. És végleg magára hagyta őt! Mi lesz most ezek után? Hol innen a kiút? Az a lány, akivel nem olyan régen kezdték ezt a furcsa- mit is? – mondjuk úgy, hogy utazást, most élettelenül, lehunyt pillákkal pihent, mit sem sejtve abból, hogy mennyi megválaszolatlan kérdést hagyott maga után.

 Van egy olyan mondás, hogyha elveszítünk valakit, úgy tűnik, mintha az idő megállna! Megállna, hogy őszinte részvétét kinyilvánítva, lassabbra fogja lépteit, aztán újult erővel rohanjon tovább. De miért kell tragédiának történnie ahhoz, hogy valami lelassuljon? Miért kell nekünk mindig kivárni a végsőkig? Hogy lehetünk ennyire ostoba emberek? Holott az ember, az individum van a civilizáció csúcsán.

  Vé elmosódott, halvány árnyakat látott maga előtt, akik pánikozva ki –be rohangáltak a szobából. Felfedezték a halottat. Egy kis foszlánymondat jutott el tudatáig, ami arra engedte következtetni, hogy Mr. Foxs három hete pszichiátriai kezelés alatt állt. Milliomos volt.

-Ne ítélj meg a látottak alapján….Maradj mellettem…Vízhangzottak fejében a lány szavai. Csak megfogta a kezét és képtelen volt tőle elmozdulni. Szeme folyamatosan leragadni akart. Olyan eufóriát érzet, mintha berúgott volna…de nem…csak valami megint történik vele.

 …távol…mozognak…emberek…rendőrök jönnek…Prins…Kyle…kihasználta őt…emberek…jönnek…nem látják őt…. ez a múlt…ő nem gyilkos…Vérvörös….- Az ő szeme is lassan csukódni kezdett lefelé, mintha ő is…-Vérvörös…- Suttogta és végigsimogatta a lány fehér arcát. – Nem lettem előrébb…de te megmentettél….- A fiú hangja elcsuklott. Beletelt pár másodpercébe, míg folytatni tudta. – Őrangyalom…mi értelme volt ennek…ennek az egésznek…Megszorította a lány kezét. És megint ugyanazt látta, lassítva. Mintha egy zsé kategóriás filmbe csöppent volna!

 …távol…mozognak…emberek…rendőrök jönnek…Prins…Kyle…kihasználta őt…emberek…jönnek…nem látják őt…. ez a múlt…ő nem gyilkos…Vérvörös….angyalom….- És feketeség. És néma csend. Vé teste oly könnyű volt, mintha szállna. Szállna valahova. De hogy hova, az már teljesen mindegy. Vérvörös magára hagyta, minden magyarázat nélkül. Üresek érezte magát. Puszta csontváznak, melyet arra kényszerítenek, hogy bőr nélkül éljen. De ő nem fog. Akkor inkább meghal. – Ígérd meg, hogy nem leszel öngyilkos! Ki szólt hozzá? Ó, de hisz te is meghaltál, Vérvörös. Most rajtam a sor távoznom. Vé utoljára minden erejével megfeszítve öt szót nyögött ki, de az, mint ha csak egy nyögés lett volna. Egy utolsó fájdalmas sóhaj: Te voltál…az életjelem …Vérvörös!

 És hirtelen, ragyogó fényességet érzett maga körül. Vakító tiszta fehérség töltötte be a teret. Már nem a kórteremben volt...Hanem valahol máshol.. Abban a pillanatban egy hang csendült fel a háta mögött: - Okkal történik minden, fiú! Még ha eleinte oly szövevényesnek is tűnik eme pókháló, valójában nem az. Csak az emberek elméje oly furfang, hogy mindent túlbonyolít. Eljött az idő, hogy kiderüljön az igazság.
Vé talpa alatt hófehér márványpadlóra lett figyelmes. Felugrott és szembenézett a hang gazdájával.

Egy közepes termetű, ősz férfi állt előtte, aranyló köpenybe brkolózva. Hosszú hófehér szakálla hófehéren ragyogott, kék szeme barátságosan kémlelte őt –Eljött az idő? Azt mondod?

Vé hangja nagy változáson ment keresztül. Kételkedő volt, de cseppet sem remegett, kételkedett. És mintha még csak meg se lepődött volna….- Tudom, hogy meg kell tudnia ki vagyok én és, hogy ki ő? De Istenem, sikerülni fog a végén..?

Az Őszhajú barátságosan elmosolyodott. –Még mindig annyi a kérdés benned igaz, Veselius, barátom? ? És oly sok a megválaszolatlan nemde? – Majd mintha csak önmagát válaszolná meg, derüsen felnevetett. -De így is van ez rendjén. Kíváncsisággal és tudásvággyal telve teremtettelek titeket. De hiszen neked ezt, már tudni kell.

-        De mégis félek…- Kezdte Veselius halkan.- Féltem a lányt, nagyon.

Ő csak másodpercekig nézte a fiút, majd hosszan végigsimogatta szakállát. – Tudod a szenvedés, nem azért van, mert élvezem. – Válaszolta gyengéden.- Hanemm, mert azáltal tanul meg értékelni valaki. Átformálja a lelket, Veselis. Általa megnyilik a valódi énünk. Teremtővé teszi az élőlényeket.

-        És ha beleszerettem..ha nem tudom elhinni, hogy Vérvörösnek szenvednie kell, hogy általa azzá tudjon válni, akivé válnia kell?

-Lehet, hogy a szívednek nem tudsz parancsolni, Veselius – Kezdte továbbra is higgadt nyugalommal az Ősz hajú.- De talán nem is kell. Viszont egyvalamit neked is tanulnod kell még. Meg kel tanulnod hinni! Hinni, még ha hihetetlen is, olykor. Mert nélküle még Te is elveszett vagy, Fiam! Gondold csak végig: ha hiszel, küzdesz, ha küzdesz, győzni fogsz! Ha győzni fogsz, teremtesz! Ezáltal hagyva magad után nyomot. Életjelet, akkor is, ha már meghaltál. – Tett egy lépést Vé felé majd folytatta. – De kérdem én: te például – vagy az emberiség- tud e még küzdeni, tud e még hinni egyáltalán? Meg kell tudnia az igazat! És ne feledd – emelte fel intően mutatóujját.- Minden okkal történik, Veselius! Nem az a lényeg, hogy mi, hanem hogy melyik utat választjuk. Mindig az út a lényeg! – Vé bólintott.- Ami a lányt illeti: nagyonis helyén van a szíve! Csak ő is keresi még azokat a bizonyos ösvényeket. Először nem érti majd. Azt kérdezi majd: Álom, valóság? Ugyan mért ne lehetne a kettő ugyanaz? Honnan tudod, hogy az élet nem e álom, és hogy az álom nem e élet?

Közbe akart szólni, de a másik mutatóujját szája elé téve leintette. - Kevés az idő, fiú! Neked kell döntened, melyik utat választod. Javaslom, hogy nézz szembe az életeddel, a feladataiddal. A valódi tényekkel, mert semmi sincs véletlenül. Minden okkal történik, még ha ezt íly’ fiatalon nem is látja be az ember.

-        És melyik utat…?- Kérdezte volna, de ekkor a fényesség lassan halványulni kezdett. – Nee!! Maradjon méég! – Kiáltotta, mert az ősz öreg sziluettje is foszladozni kezdett- Melyik utat kell választani???

AHA, MARADOK…NEM SEMMI…MÉG NEM ÉBREDT FEL…Megint hangokat hall, eszmélt rá hirtelen. Mi a fene történik megint? JÓL VAGYOK, KÖSZI…Ez…ez az ő hangja!

Vérvörös. Érezte, hogy ismét remény járja át. A lány él!! Hallja őt, valahol itt kell lennie…

És ekkor kipattant a szeme. A hófehér plafon bámult rá.

- Nem, tényleg maradok még egy kicsit, úgyis van időm! Ez a lány hangja. Mellette volt. De hol van ő?? Akármennyire is próbálta összeszedni magát, most tűnt minden a legkuszábbnak. A feje majd széthasadt, izmait ernyedtnek érezte, mintha nem is az övé lenne. Hol vagyok?

- Hát nem tudom, rendelj valamit. – Csendült fel újra a női hang. – Egy hot-dog jó lesz. De valami saláta is megteszi…

Egy kórteremben van. (Már megint???) . De most ő a beteg…- Mi …mi történt??- Kérdezte erőtlenül, de fogalma sem volt, hogy kinek is teszi fel ezt. Oldalra fordította a fejét. Az ágya mellett ült egy széken, telefonált. Egy másodpercig némán nézte, mintha önmagát győzködné, hogy a lány valóban az, akinek ő gondolja. Hófehér köpeny…vállon túl érő vörös haj… – Vér…vérvörös!!

-        Ó nem hiszem, haha! Nevette fel a lány, még mindig tudomást se véve róla. – Nem szeretem az olyan filmeket….dede…valami új vígjáték és egészen jó kriti…

Ekkor megpillantotta az őt figyelő fiút és elakadt a lélegzete. – Úristen, végre: felébredt. Bocsi, leteszem most. – Azzal összecsukta Sony Xperiáját felállt és a fiú ágyához lépett.

-        Jó reggelt, Vesilius Braunder! – Köszöntötte barátságosan hátrébb lökve egyik fürtjét, ami épp a szemébe lógott. – Ideje volt felébredni.

Egyik kábulatból, a másikba esett. Mért ilyen hivatalos…miért ilyen hideg??

-        Én vagyok az, Vé! Prins, hát nem emlékszel, angyalom?

A lány ajkába harapott és látszott rajta, hogy tétovázik. Farkasszemet nézett vele. – Valószínűleg a morfium hatása. Lehet, hogy több volt a kelleténél. – Vé érezte, hogy kirázza a hideg a hallottaktól és a lány viselkedésétől.

-        Sajnálom, de se nem vagyok angyal, se nem vagyok szent. Az egész csak hallucináció volt, ami jellemző ilyen esetekben.

Közbe akart vágni, de nem volt hozzá jártányi ereje sem, így a lány folytatta: Tudom, hogy most kába vagy, minden összefolyik, de hidd el: ezt csak hallucináltad, Vesilius! – Mindjárt hívom is Dr. Gremmelt, már vártuk, hogy felébredj.

-        Micsodaa?? – akarta kérdezni dühöngve, de még nyekegésnek is kevés volt.- Vérvörös…

-        Nincsen semmi Vérvörös, nem érted? –szakította félbe a lány.-   Bedrogozva hoztak be egy hete, Vesilius! A pszichiátrián vagy, öngyilkosságot követtél el. Skizofréniával harcolsz. - Magyarázta együtt érzően. - Én meg elvállaltam, hogy ápollak, mert amikor behoztak, Dr. Gremmel a főorvos megkért rá. Hallottam minden gondolatodat, mert végig magadban beszéltél. Így hát tudok a liftről, az angyalról meg…hogy a múltamban utaztál. Elvileg. De ezt mindet képzelted! Egy dolog igaz: Prins Berentynek hívnak, és ápoló vagyok!

-        Hazudsz!- Kiáltotta el magát dühösen. – Ott voltam. Láttam. És te is! A rohadt életbe, Prins, ennek semmi értelme!

-        Nem vagyunk haverok, ezt ne felejtsd! – Figyelmeztette a lány. – Elmondtam, hogy mi az igazság: skizofrén beteg vagy, egy hete hoztak be. Nagyon keveset tudunk rólad.

A fiú elkáromkodta magát és ökölbe szorította a kezét. Amikor a lány távozott, kisimult arccal, elmosolyodva nézett utána.

-        Minden rendben lesz, megvédelek! – Mondta nagy elszántsággal.- Nagy harc lesz, de te győztes vagy, Vérvörös!

 Itt folytatódik ( vágott verzióval!) :

http://eleg007.blog.hu/2014/12/11/vervoros-_az_utolsok_otodik_fejezet_emneri_szinjatek#more6975317

Kokas Bálint