Az előző fejezetet, itt találod: http://eleg007.blog.hu/2015/01/18/vervoros-_az_utolsok_hatodik_fejezet_embertelenek

Ha lemaradtál az első fejezetről:  http://eleg007.blog.hu/2014/11/16/vervoros-_az_utolsok

 Oliver McKenzeet csikorgó gumikkal állt meg Prins Barenty lakása előtt. A Susan Street kihalt nihil szállta meg, mintha már vagy éjfél is elmúlt volna, pedig még max kilenc fele kulloghatott az idő. Gyorsan lecsekkolta magát a visszapillantó tükörben. -Gyűlölte, ha tökéletes arcát akárcsak egy pattanás is eltorzítja. De most – mint az esetek 99%- ban – tökéletesen nézett ki! Fekete haja szikla szilárdan állt a zselétől, rocker bőrdzsekijében tiszta Casanovának érezte magát. A csomagtartóból előkotort egy Black XS parfümöt, majd kettőt fújva magára, kiszállt az autóból. Jack szavai folyamatosan ott dübörögtek a fülében, de el kellett hessegetnie azokat. Kis ember ő, egy szürke egérke, aki belekeveredett a nagymacskák játékéba, Ha elfuserálja, neki konyec! Tovább kell játszania a szerepét. A vörös hajú lány nem sejthet meg semmit…nem akarta őt is megölni….mint azt az előzőt pár hete. Pedig sokszor volt benne egy ilyen gyilkos késztetés, hogy –bár kegyetlenül hangzik- neki Prinssel is végeznie kell. Nem tudta megfogalmazni, hogy miért. Egyetlen épp kézláb magyarázata volt: Rose Milano és Prins Barenty cefetül hasonlítottak egymásra! Ugyanaz a vörös haj, vékony ajak…és még a kisugárzásuk, temperamentumuk is megegyezett. De kizárt, hogy testvérek lettek volna! Főleg nem ikrek! Olivér ebben totál biztos volt! Úgy ismerte Prinst, mint a saját tenyerét. Ezer, hogy nem volt hasonmása. – Meg minek is parázok különben? – Tette fel magában hárítva, magabiztosan lépdelve a bejárati ajtó felé.- Egy csomó csaj ugyanúgy néz ki, mintha klónok lennének! Az csak tényleg a véletlen műve, ha Prins és Rose közt volt még egy aprócska – ám nagyon is lényeges párhuzam- mind a ketten nagyon okosak voltak. Sokat tudtak. Túl sokat. – A fiú mély levegőt vett és a csengő felé nyúlt.

 Amikor Prins újra kinyitotta szemét, lágy meleg szellő simogatta arcát, de ösztönei azt súgták, hogy nem Hawaii-ra ruccantak ki. Körülöttük apró fények csillogtak és valami, puha, lágy dolgon ültek. -Ami, mintha egy tized másodpercenként megmozdult volna alatta. Odanézett, majd tátott szájjal forgatta körbe a fejét. Egy felhőn ültek.

- Ez meg mi a szösz???- Bukott ki belőle, le nem véve szemét a csodálatos csillagokról. Az utóbbi napokban rengeteg hihetetlen dolog történt meg vele (biztosra vette, hogy a munkája kezd az idegeire menni), de ez most minden eddigi képzeletét felülmúlta! Akárhova nézett fénylő csillagok ragyogtak vissza rá. – Esetleg… van valami… elfogadható magyarázatod? – Fordult a mellette ülő fiú mellé a döbbenettől megsemmisülten.- Azt hiszem egy …egy felhőn ülünk…- Állapította meg olyan hangnemben, mint aki szorgosan győzködi magát, hogy nem, nem ment el az esze- Ki…? Ki vagy te?. Vagy …mi? -Hogy…? – Hebegte zavartan a mellette ülő haláli nyugodtságot árasztó, mosolygó Vé felé fordulva. De amikor ismét ráeszmélt, hogy egy felhőn ülnek jobbnak látta, ha nem mozog, tekintve, hogy innen jó nagyot zakózhat! -Mi ez az egész? Hogy kerültünk ide?- De amikor azt látta, hogy Vé továbbra is csak őt fürkészi néma leventét játszva, azonnal dühbe gurult.

-Várom a teljes igazságos, Vesilius Braudner!- kiáltott rá ellentmondást nem tűrő hangnemben, szúrós szemmel

Mindene tele volt már ezzel az egész érthetetlen „Vé a skizofrén de mégsem” baromsággal- Mi a jó eget keresünk egy felhőn, Vé? Ki vagy te és honnan jöttél? Ki lehetett venni a hangjából egy csöppnyi félelmet. Nem akarta ennek jelét mutatni, de valóban volt benne abból is. Ez már túl sok volt számára! Prins – vagyis ahogy Ő hívja Vérvörös!- úgy érezte, hogy ez az „ itt csücsülünk a felhőn, Boston felett” dolog számára már túl sok volt. Bármi is lesz a magyarázat! Egy hete hozták be a pszichiátriára! Egy hete, úgy, hogy egy személyi igazolvány sem volt nála! Aztán azok a sztorik róla…most meg ez! Mi jön ezek után? – Harapott ajkába bosszúsan, feszülten várva a válaszra- Legközelebb Harry Potterrel fognak sakkozni?

Eközben, Dr. Grammel, felkapcsolta a pszichiátria nagy ebédlőjének villanyát és belépett oda. Az intézmény alapításának 50. évfordulója pont kapóra jött…legalább tudnak mire hivatkozni a buli kapcsán. Kétszáz ember fér ide be- a maradék háromszázat a napokban hazaküldte, valamiféle ürüggyel.- Kétszáz ember…Ennyi ember kiontott vére szárad majd kezéhez! Kegyetlenek voltak…de önbecsapás lett volna azt állítani, hogy nem várta már remegve a NAGY MÉSZÁRLÁST! Élvezte a vér és a szenvedés látványát. Boldog volt, ha más zokogott. Örült, amikor idegen emberek keze volt az ő kezében. Kész adrenalinbomba volt számára, amikor összeomolni látta, valamelyik embertársát.- Ezért is lett sebész. Naponta át akarta élni ezt az euforikus élményt! Megérdemlik! –Suttogta az ablakról visszaverődő tükörképének. – Mindenki megérdemli a sorsát…őt se kímélte az élet! Meg a részeg, apja, amikor apja meg akarta ölni őt!

A sebész megborzongott a visszatérő emléktől! Egy Ohio-i farmon laktak anyával és két lánytestvérével.- Akkoriban még Raynek hívták. Példás család voltak, évekig szeretettben éltek együtt, de anyja –Gabriella- halála fenekestül felfordította az addigi életüket. Apja – Clarck- mély gyászát alkoholba fojtotta. Két lánytestvére Andie és Sid, valami új munka miatt New Yorkba költöztek. Ő – mint legkisebb fiú- a farmon maradt. 12 volt ekkor. Suliba járt, gondozta az állatokat – csirkéket, libákat, lovakat tartottak- és minden igyekezetével azon volt, hogy megtört apja büszke legyen rá. De az, mást se csinált csak szidalmazta! Nem tudott olyat tenni, olyat mondani, amiért apja rá ne pirított volna. Egyre sűrűbben „ jutalmazta őt” egy – egy fülessel. – Majd egy esős őszi napon eldurvultak a dolgok…

A sebészben olyan mélyen élt az a nap, hogy verejtékezni kezdett, keze akaratlanul is ökölbe szorult.

Apja megint részeg volt. A szokásosnál is mátyósabban mászott elő valamely ótvar kocsmából. Ráordított, hogy forraljon vizet egy bödönbe, és tegye azt a lába elé. Így is tett. Vagyis tett volna. Ám amikor le akarta emelni a bödönt a gázról, megcsúszott a keze és az egész a padlóra ömlött. –Azért nem égette meg magát egyedül, mert elég fürge volt ahhoz, hogy időben odébb ugorjon.

Ekkor apja nagyon csúnyán ellátta baját. A kamrából előkotorta a benzines kannát azt skandálva, hogy” Most véged, purgyéé, most véged” és bezárta őt a fészerbe. Ekkor még szimpla büntetésre gondolt! De aztán….egy benzinnel átitatott rongyot dobott be a bezúzott fészer ablakán…és rá egy száll égő gyufát…

 Az éltben nincsenek véletlenek – gondolta gyöngyöző homlokkal a doki.- Minden okkal történik! Csak nem bizonyos, hogy a megfelelő emberrel! A jó dolgok, rosszakkal történnek, és fordítva: az ártatlanok, segítőkészek, a mindig jóra törekvők folyton valami csapást kénytelenek elviselni! Valami pokoli kínt, ami örök billog marad az életükben. Amit magukkal visznek a sírba! Mint ahogy ő is: sose beszélt erről senkinek. Marta a szégyen! Sokszor kívánta azt, bár ott égett volna szénné, ám nem így történt: a bezúzott ablakon keresztül kimászott. Az utolsó pillanatban menekült meg! Úgy ahogy volt, otthagyta apját. – Bizonyára abban a hitben élt, hogy ő a tűzben égett…-így legalább megszabadulhatott tőle..sose derül, derült ki az igazság. Ahogy a poros utcán kóborolt egy gazdag családba botlott. Azt hazudta, hogy szülei betegségben meghaltak…megsajnálták őt, hazavitték, istápolták. Ekkor változtatta nevét Gremmelre. Újrakezdte az életét, elfelejtve a rémes múltat.

 Az élet kegyetlen – fújt egyet magában az orvos, utolsó pillantást vetve a teremben lévő csövekre- Nekik is annak kell lenni…főleg, ha lóvét is kaszálnak vele!

-Megígéred, hogy bármit mondok, nem szólsz közbe, és végig hallgatsz? – Kérdezte Vé lassan, soha nem látott komolysággal, rezzenéstelen arccal nézve a lány szemébe. – Szeretném, ha megértenél valamit: el kell neked mondanom valamit, amit már három éve tudnod kéne, Vérvörös! – A lány érezte, hogy szíve a torkáig csúszik fel- De kérve kérlek, ne szólj közbe: akármit is hallasz!

Ha most rám akarsz rémíteni, prímán csinálod? – Gondolta a lány némán, biccentve egyet fejével.- Nem szólok közbe, ígérem!- Fogadta meg remegve az izgalomtól ( vagy a félelemtől !?)

Veselius mintha egy kicsit vesztett volna az előbbi határozottságából, ajkába harapva, némiképp, mintha tétovaság fogta volna el. De aztán összeszedte magát és lassan – érezhető feszültséggel hangjában- belekezdett a mesélésbe.

 - Angyal vagyok, Prins. Egy felhőn ülünk, mint azt ügyesen ki is találtad! Boston felett vagyunk Harmincezer. Le ne ess. Pár száz évvel ezelőtt, én is halandóként éltem a földön, de elkövettem egy hatalmas vétket, és nem nyertem bebocsájtást a Mennybe, hanem így, angyalként kell segítenem, védenem azt, aki kéri. – Had’ mondjam végig…megígérted! – szólt rá a lányra, amikor az, már fél perc után is közbe akart szólni.- Fontos lenne, hogy megérts: mert nem szórakozni akarok veled, és nem kis dologról lenne szó! De hiszen ismerős a szitu, nem?

Bólintott. Nagyon is az volt! A hallucináció. Csak most nem ő az angyal, hanem Vé.

 -Nos...ugyanaz a helyzet! Nem kértél segítséget, de feladatot adok neked! Egy olyan dolgot kell véghez vinned, Prins, mitől hallhatatlan leszel, egy jelkép. Jelkép, ami reményt ad. Szimbólum leszel, mindenekfelett. Tudom, hogy mindez zavaros és hihetetlen, de így van: nem vagyok skizofrén, se gyilkos. Csak azért adtam be neked a hallucinálós, kómában vagyok sztorit, mert csak tudtam beteg szemmel is meggyőződni róla, hogy mi folyik a kórházban. És szeretném, ha tudnád, hogy veszélyben vagy, a betegekkel együtt! Nem látok a jövőbe. Nincsen semmi különleges képességem, se szárnyam, bár repülni tudok. nem vagyok Isten, a sorsát senki nem kerülheti el. Egyetlen dolgot tudok: hitet önteni beléd, Vérvörös! S most talán nevetsz, de majd rájössz, hogy ez nélkülözhetetlen lesz számodra!

 -Okéé, nem vagyok szenilis, de ez nekem magas még!- Szólt közbe a lány.- Mit is kell tennem pontosan? És miért pont én? Miért én lettem Vérvörös? Három éve? – Hadarta egy levegővel. Érezte, hogy kérdésözönt zúdít Vére, de mindent tudni akart.- Három éve ismersz? Akkor..ööö… mért csak most beszélünk erről?

 Folytatás itt: http://eleg007.blog.hu/2015/01/25/vervoros-_az_utolsok_hetedik_fejezet_a_vallomas_2_resz

Lájkold a blogot itt: https://www.facebook.com/eleg007?ref=ts&fref=ts

Kokas B.