Az előző rész itt:http://eleg007.blog.hu/2015/02/27/vervoros-_az_utolsok_tizenkettedik_fejezet_megvaltas_1_resz

A történet eleje pedig itt: http://eleg007.blog.hu/2014/11/16/vervoros-_az_utolsok

A jövevény felnevetett. – Nem tőlem félsz teee! Hanem attól a gondolattól, hogy elveszíted a barátaidat. – Kira lassan közeledni kezdett felé.- Attól félsz, hogy magadra maradsz.- Jelentette ki szilárd meggyőződéssel.-  Attól, hogy elveszíted azokat, akik fontosak számodra! – Nemes dolog félni ilyentől, csajoss!

Most értette meg. Már tudta.

-  Hogy eltemetnek…hogy senkinek se tűnik fel, ha nem leszek – suttogta maga elé meredve elrévülten.- Ha eltemetnek…ha betemetnek…

-   A földrengés. Félelmeim első szimbóluma volt! – Kiáltott fel megvilágosultan.

- Így van. Amióta tíz éves korodban bent rekedtünk a barlangban, emlékszel? Azóta rettegsz attól, hogy valami betemet és senkinek se tűnik fel, hogy eltűnsz!

Hát hogyne! Nagyon is élénken emlékezett arra az eseményre. Vagy ahogy ő akkoriban nevezte a „ barlangbújósra”.  – Általános iskolás volt, amikor osztályfőnökük elvitte őket egy két napos túrára valahova. – Már meg nem tudta volna mondani, hogy hova is, annyi rémlett neki, hogy valahol Észak Amerikába, Kanada környékére mentek. Kira is és ő is nagyon várták már ezt a túrát, noha alapból nem sorolták magukat a nagy természetjárók soraiba. Miután odaértek a szállásra – ami kábé legjobb indulattal se volt mondható gyermekbarátnak- mindenki kapott egy órányi szabadidőt, hogy felfedezze a tábor terepet.   

A vezetőnek Mr Ysiknek egy kérése volt: - Ne menjetek a kerítésen kívülre! Veszélyes. – Megérkezésük első öt percében, egyfolytában ezt mondogatta.- Veszélyes, gyerkőcök, veszélyes, biza!

Neki és Kirának nem is kellett több! Azonnal a kerítéshez lopóztak, és (amikor nem figyelt rájuk senki) kiszöktek. – Szabadsáááág!!! – Kiáltották kacagva, miközben a tábor mellett lévő hegyek felé rohantak. Eltökélték, hogy megmásznak egy hegyet és nagy bátran neki is gyürkőztek. És ahogy másztak-másztak a hegy oldalában egy barlangra lettek figyelmesek. – Váóó – Kiáltott fel ő csodálkozva és máris indult a barlang felé- Gyere Kira, keressünk kincset! – invitálta barátnőjét, azzal már el is tűnt a barlang gyomrában. – Ami azonban, hirtelen el kezdett beomlani. Ő halálosan megrémült. Azonnal elindult vissza kifelé, de valami nagy kődarab ráesett a lábára és mozdulni sem bírt. – Annyi volt a szerencséjük, hogy Kira nem ment még be, hanem hanyatt-homlok rohant vissza a táborba segítségért kérni.

Egy óra múlva már ki is szabadult. A hegyimentők mentették ki. Mint később azt megtudta, erre a hegyre több tíz éve senki nem merészkedett fel.- Főleg nem a barlangra, mert életveszélyesnek nyilvánították. – Volt is egy jelzőtábla erre vonatkozóan a hegy lábánál, ám ezt ők figyelmen kívül hagyták. Attól a perctől kezdve ő, Prins Barenty rettegett a bezártságtól és irtózott mindenféle omlásoktól. A hideg rázta a gondolattól is, hogy ha egy építkezés mellett kell elmennie!– Betemet…rád omlik…a múltban…- Motyogta magában. – A múltban…betemet…rád omlik…- Nézett maga elé üveges szemmel, mint valami eszelős. – Rád omlik…a földrengés.

- ÖÖÖ…Prins, jól vagy? – Hallotta maga mellett barátnője aggódó hangját.- Még sok mindent kell megbeszélnünk.

-      Estherke! – Kiáltott fel hirtelen támadt izgatottsággal.- Az Otthon beomlott ugye? – Nézett magyarázó jelleggel meghökkent barátnőjére.- Elvileg Veslius múltjából indultunk ki. De a földrengéstől kezdve, ez az egész az én múltamról, félelmemről szólt – Magyarázta hirtelen támadt lelkesedéssel.- De legyőztem azt, amikor szembeszálltam ezzel a félelmemmel és nem a saját életemet próbáltam menteni, hanem a kislányét, Estherét!  

-Pontosan így van: megoldottan ezt a rejtélyt! – Mosolygott rá Kira elégedetten és megindult Vérvörös felé. – Szembe kell nézz a legnagyobb félelmeiddel és le kell győznöd azokat, kincsem! -Mondta szelíden megragadva a kezét. – Mindketten bízunk benned!  Elég pocsékul nézel ki, szivi! De azért egy ölelés jár.

Azzal megölelte a tényleg elég ramatyul festő Prinst. – Akinek továbbra is sajgott mindene. Talán a vér már bealvadt arcán, de tiszta szívből örült volna, ha a legjobb barátnője, orvosi dobozzal a kezében jelenik meg. – Pocsékul is érzem magam- Vallotta be tompán a lány.- De te mit keresel itt? Mi az, hogy mindketten…? – Kérdezte meghökkenve, bár volt sejtése arról, hogy ki is az a másik személy.

Kira lesütötte szemét és a parkettet pásztázta, mintha nehezére esne beszélni. –Veseliust  két évvel ezelőtt ismertem meg. Egy Van Gogh kiállításon találkoztunk. Mint kiderült, egyáltalán nem véletlenül. – Vallotta be bocsánatkérő hangnemben, beletúrva egyet szőke hajába. - Rólad faggatott, miután elmondta, hogy ő kicsoda, micsoda.  – Hallgass végig! – emelte fel mutató ujját határozottan, amikor a lány közbe akart vágni.- Nekem is ugyanolyan hihetetlen volt ez az egész. El akartam neked azonnal mondani, de megtiltotta. Nem tudom, hogy mi a konkrét egyéb feladatod, csak ezt, hogy le kell győznöd a félelmeidet….és még hogy – De a lány elharapta a mondatot.

- Egyáltalán, mit mondott rólam?  Miért én? Mi mikor találkoztunk először?

-  Csak annyit mondott, hogy a Klarv téren látott meg téged. Egy barátnőddel shoppingoltatok. Becsület szavamra nem mondtam neki rólad semmit, csak annyit, hogy kopjon le rólad! Erre meg azt mondta nekem – és tényleg csak ennyit- hogy te tökéletes leszel a feladatra és még, hogy….- De a lány elharapta a mondatot.

-      És még, hogy mit? – Faggatta komoran Vérvörös. Eléggé meglepte (és egyben sértette is!) az, hogy Kira előbb találkozott Vé-vel. Mármint, amióta angyalként van jelen. És miaz, hogy ezt eltitkolta előle???? Úgy tudta, hogy ő a legjobb barátnője, mindent elmondtak egymásnak, amióta az eszét tudta!

-      Nem lenne szabad elmondanom ezt, Prins! – szabadkozott a lány.- Hidd el, hogy én mindent ki akartam tálalni neked, de Veselius rám parancsolt. Plusz még énse értettem egy csomó mindent. Féltem, hogy dilinek nézel.

Hit neki. Már jól ismerte Vét és tudta jól, hogy milyen rébuszokba beszél néha. Az azonban nagyon nem tetszett neki, hogy barátnőjén keresztül informálódik róla. – Azt hiszem leszegy –két szavam hozzád, Veselius Braudner! – Határozta el magát keményen.

-      Jól van, nincs harag. De mit mondott még? – Kanyarodott vissza a kérdésre. – Kérlek Kira Czaplin! Ennyivel igazán tartozol nekem.

-      Azt, hogy szerelmes beléd az első perctől kezdve, amióta meglátott a Klarv téren! – Bukott ki a lányból egy levegővételel.- De ne mondd el neki, hogy elárultam.

A szavak hallatára a lány szíve nagyott dobbant. Érezte, hogy valami lágy melegség járja át. – Ami,( főleg ezekben a percekben! ) nagyon jól esett neki. -Mind végig tudtam!-Kiáltotta fel boldogan, örömtáncot lejtve  legbelül.- Már amióta felébredt éreztem rajta, hogy….-  

A parketten hirtelen kigyúltak a színes fények és az egész teret betöltötték. – Nyugi. Koncentrálj, szívem! – Adta csendesen az utasítást Kira, mint valami karmester.- Itt vagyok melletted!

-      Nem spoilereznél egy kicsit, hogy most mi jön? – Kérdezte idegesen Prins.- Egyáltalán ez most valóság, vagy álom? És hogy is kerülsz te ide?  Barátnője elfelejtette megválaszolni az egyik legfontosabb kérdést.

Kira még szorosabban barátnője mellé húzódott és erősen megszorította a kezét.- Nem mindegy, hogy álom e vagy valóság? Ha felébredsz néha, ugyanúgy el tudnád mondani egy-egy álmodat most is, nem? És ha alszol, pont olyan, mintha ébren lennél, nemde?

-  Vé is hasonlót mondott- Nyugtázta csendesen a lány.

A színpadon megjelent fények egy csapásra kihunytak. A sötétből csoszogó, hörgő hangok szűrődtek ki, amelyek félelmetes dübögés kísért.

Dübb…dübb…dübb…..viszhangzott a hang, mintha ólomléptek közelednének feléjük.

-      Mondd, hogy ne pánikóljak! – Súgta remegve barátnője fülébe Prins. Mindig is gyűlölte a sötétséget.- Vagy előrukkolhatnál valami nagy segítséggel.

-    Vessél számot a legbenső félelmeidről, szívem! – Adta a tanácsot Kira, bátorítóan szorítva egyet a kezén.

A következő pillanatban, hirtelen furcsa alakok gyűltek köréjük, mintegy körbe állva őket. Prins a félhomályon át, egy- egy alakban a pszichiátria betegét vélte felismerni, akiket ugyan ő nem ismert, és nem is kezelt személyesen, csak látásból tudta, hogy kik ők. –Most bánta meg, hogy Veselius volt eddig élete első betege...Könnyebb dolga lenne, ha név szerint is ismerné a vele szemben, betegpizsamában felé jövő férfit.

- Ezek a pszichiátria betegei!- Magyarázta Kira készségesen.- És vannak köztük koszos, büdös, koldusok. Valóban voltak. Nem egy szakadt ruhás, koszos arcú férfi és nő állt a betegek közt. – Mit gondolsz? Ők milyen félelmedre utalnak?

Gondolatai száguldozni kezdtek elméjében. Nagyon sok félelme volt velük kapcsolatban. Félt, hogy megtámadják őt például és félt, hogy nem tud rajtuk segíteni. Örök pánikkal töltötte el az, hogy esetleg valaki, az ő ügyetlensége miatt veszti életét. – Ettől eddig nem is kellett tartania, hisz tényleg csak Vé volt még az egyetlen páciense.      

  A betegek és hajléktalanok körbevették őket és zombi módjára közeledtek feléjük.

- Ha ezzel végzünk, segítesz bepasizni? – Súgta barátnője fülébe Kira, hogy oldja a feszültséget. – Ne remegj, Prins: le kell győznöd a félelmeidet. – Tette hozzá szelíden, mert a vörös hajú lány úgy remegett, akár a kocsonya.- Ismerlek szívem, tudom, hogy képes vagy végigcsinálni. 
- Hát én abban nem vagyok olyan biztos- Gondolta magában. De aztán rájött, hogy a gondolatelterelés, talán most tényleg segíthet.- Kirának pasi segítség kell? – Kérdezett vissza nyugalmat erőltetve a hangjába.- Mi van, baby elhagytad Trevort? 
Közben furcsa dolog történt. A sereg megállt és nagyon úgy tűnt mintha várakozna valamire. 
- Okééé…- most mi történik? – Pillantott kérdően szőke barátnőjére.- Miért álltak meg?
- Mert jön a leszámolás, Vérvörös – válaszolta Kira Czaplin, majd pár másodperc múlva hozzáfűzte.- Vérvörös….nem rossz név! Csinálhatok rajongói tábort neked a facebookra? 
A lány elfojtott egy mosolyt, bár nem barátnője a legrosszabb helyzetben sütötte el a poént.- - Örülök, hogy jó kedved van…-motyogta- De momentán abban sem vagyok biztos, hogy megélem a holnapot. 
A tömegből ekkor egy alak lépett ki. Ő volt az egyetlen, aki talpig fekete, csuklyás ruhát viselt. – Helló, szerelmem! – Szólt ridegen, majd leemelte fejéről csuklyát.- Mi az, hogy nem jöttél randira? Meghűlt a vér ereiben, amikor egyenesen Olivér jéghideg, sötét szemébe nézett. 

A fejezet itt folytatódik: http://eleg007.blog.hu/2015/03/04/vervoros-_az_utolsok_tizenkettedik_fejezet_megvaltas_3_resz

 Lájkold a blogot itt: https://www.facebook.com/eleg007?ref=ts&fref=ts

Kokas Bálint