Az első rész itt olvasható vissza: http://eleg007.blog.hu/2014/04/04/az_elet_kozelrol_elso_resz_este_egy_diakotthonban

A nagy körelőadó teremben általános morajlás uralkodott. Már délután három után volt. –Úgy látszik ez kicsit sem zavarta a csoportot. - Isten áldja a kávét, a cigit és az energiaitalokat. Ja, meg a puskát! Kicsit görcsbe rándul a gyomrom, amikor ránézek a padomban heverő cetlire. Nagyon ritkán használok efféle segítséget… de akkor is, minek? De komolyan! Akárhányszor puskát írtam, akkora egyes lett, mint egy ház. Szóval: az esetek 97%-ban az eszemre szoktam hagyatkozni. De most más a helyzet. A tegnap esti buli, egy kicsit hazavágott, és agysejtjeim még nagyon mélyen szunyókálnak. Szóval nem marad más számomra, mint a reménykedés, hogy:

1, A tanár mégse fut be,

2, Ha be is fut, elfelejti, hogy zh-zunk,

3, Befut, és nem felejti el, de sürgős telefont kap, melynek következtében kiviharzik a teremből, ezáltal magunkra hagyva minket,

4, Megérkezik, azonban halál ittas állapotban van, és alig bír megállni a helyén.

Körbenézek a teremben. A nemek arányát tekintve, a lányok brutálisan levernek minket! 13 lány és rajtam kívül, még 2 fiú. – Szociálpedagógia szakra járok, ott mindig is több lány volt, mint fiú. De rendesek, tényleg bírom őket. – Leszámítva, amikor éppen menstruálnak. :D Mármint a lányok. –De kitudja, lehet hogy a fiúk is- Na jó ez iszonyatos szakállas vicc volt, ugorjunk.Beszédtéma az van: shoppingolás, kutyák, fogyókúra, különböző élménybeszámolók, jövőtervezések, satöbbi. Máskor beszállok, de most úgy érzem, le kell hunynom a szememet, csak egy percre.

-Olyan csendes vagy- jegyzi meg a mellettem ülő lány. Motyogok valami választ, de az agyam az teljesen máshol jár. Érzem parfümjének illatát, mélyen beszívom. Amióta az eszem tudom, az illatokra nagyon érzékeny vagyok, imádom a parfümöket és imádom, ha valaki illatos. Nőknél persze ez alapfeltétel. Újra körbepásztázom a terepet. Két csoporttársam keresem, kíváncsi vagyok, mit csinálnak, mert az egyik az előbb úgy felkacagott, hogy…á, azt hallani kéne. Rám néz. Nonverbálisan váltunk egy-két szót, majd tovább szemlélődöm. A másik lányt nem találom…Ja, persze! Nem is itt kell keressem! Az álmomban. És ez elég fura! Nem ismerek valakit, de mégis álmodtam vele. De semmi félreértés ne essék, csupán az életéről mesélt. – Okéé, de mért pont nekem, akit nem is ismer? Meg hát én se őt. Jó persze, facebookon láttam már, meg egyszer élőben de…

Hagyjuk. Ennek az eszmefuttatásnak, most nincs itt az ideje. Talán majd a távoli jövőben! Apropó jövő! A maradék életkedvem is elmegy, ha arra gondolok, hogy a jövő héten 5 zh-t kell írnom (Amikor eme sorokat vetem papírra, már csak 4-et) . Nem attól félek, hogy nem sikerül, attól inkább, hogy pocsék lesz. – Szép átlagom volt, eddigi ittlétem alatt, de mostanság olyan szétszórt vagyok, hogy…hogy engem meg kiszórnak :D Viccet félretéve: emlékszem, amikor felvettek ide, a Nyíregyházi Főiskolára. …

 Pont Balatonalmádiba voltam barátoknál, amikor anyukám telefonon felhívott, azzal, hogy bejutottam. Olyan örömmámor tört rám, hogy… úristen le se tudom írni! Akkor megfogadtam 2 dolgot: 1. Mindennap tanulok, mint a gép 2. Külön füzetet vezetek minden tárgyból. Háhá, éljen a kezdő lelkesedés! Mert –természetesen- egyik se valósult meg. De lényeg a szándék, nem?

Hallom, hogy kinyílik az ajtó. Minden fej a tanár felé szegeződik. Lemegy a lépcsőn, lediktálja a feladatokat. Sajnos  el se nem felejtette, se nem részeg és még csak telefonhívást se kapott. Ránézek a papírlapomra, majd a puskámra. Ezt nem is tudom használni- állapítom meg magamban. Jó akkor nagy levegő: 3…2…1…Essünk neki!

Kokas Bálint