Előszóként:  Több,  mint három hete nem jártam a blogon  (Igaz, a Balatonon gondoltam rá, hogy írok valamit, de mindenki jobban járt, hogy nem került fel ide az a cikk). De mostantól, folytatjuk! És mivel nyár van, könnyedebb, lightosabb , mondhatni: élménybeszámolók jönnek. Én köszönöm az eddigi elismeréseket, kritikákat, mert mindegyikből lehet tanulni. Használják ki a nyár utolsó hónapját, jó pihenést kívánok! 

Leparkoltam a bringámat a Kossuth téren, lekötöttem, vettem egy fagyit és leültem egy padra. Ránéztem a Samsung  mobilom kijelzőjére: 16:02. – Fél ötre beszéltük meg, de szándékosan jöttem hamarabb, hogy egy kicsit gondolkodjak, hogy csak bambán nézzek ki a fejemből.  Nyíregyháza főtere szinte már-már zsúfoltnak volt mondható. Pedig semmi rendezvényt nem tartottak. Meleg volt. – 30 foknál is több lehetett.  Miközben az epres fagyival küzdöttem ( mindig le akart csorogni oldalt) körbenéztem.

A mellettem lévő padon egy idős -70 év körüli- házaspár ült. Békésen beszélgettek, miközben a papa valamit éppen majszolt. Egyből beugrott a Szerelmünk lapjai című romantikus love story.  Akaratlanul az jut az eszembe, hogy „ ó, bárcsak én is így végezném” …persze nincs kizárva, hogy nem így fogom. – Legyünk optimisták.

A velem szemben lévő Kossuth-szobor mellett öt és nyolc év közötti gyerekek játszanak. Illetve mit játszanak? – Üldözik, marják egymást és közben le-lecsapnak egy-egy védtelen galambra. –Távolabb néhány kortársuk érdeklődve nézi őket, miközben szorosan fogják anyuci kezét.

A pillantásom egy fiúbandára téved, akik a tér kellős közepén bringáznak, miközben elég hangosan és ordináré módon fejezik ki „szeretetüket” . Szinte kivétel nélkül tetkósok, hajuk emós akar lenni de…fúj ez csak egy olcsó utánzat.  Megnézném őket 70 év múlva! Meg az összes fiatalt, aki gondolkodás nélkül televarratja magát. 2060- a tetkós papák és a pearcinges nagymamák eljövetele lesz. Rossz belegondolni….

Hirtelen felzúg a templom előtti szökőkút és nem egy kicsi meg is rohamozza, mint török az egri várat. Esküszöm beleugranék, de sajnos túl sok a térfigyelő kamera. – Nem vágyok arra, hogy a szon.hu hírportálján kössek ki, úgyhogy kénytelen vagyok állni a hőhullámot.

Ránézek a mobilom kijelzőjére. 16:17. A fagyit eközben elfogyasztottam.

-Szia Bálint! –szólít meg egy ismerősöm, amitől egy kicsit összerezzenek - hogy vagy? –Jól, köszi – feleltem neki, majd elcsevegtünk pár percet.  Rendes srác, valami buliban ismertem meg. Érdekes, hogy mostanában milyen gyakran futunk össze.

16:25.  Egy huszon év körüli lány ül le velem szemben. Próbálom nem megbámulni..noná, hogy sikertelenül. Rám néz. Tudják ez a: „ nem kell ilyen feltűnően nézni” tekintet. – Kissé ideges leszek, majd elkezdek babrálni a telómmal. Nyugi, másba vagyok szerelmes, üzenném neki telepatikusan, ha tudnám.  De ehhez még fejlődnöm kell és különben is: a lány egy percen belül már elmélyülten olvas is, tehát nem hiszem, hogy bármi más is érdekelné.

 Na és megjelennek a hajléktalanok! Valahol sajnálom is őket, meg nem is. Hiszek abban, hogy minden ember a saját sorsának kovácsa. Ami csapás meg adódik, akarattal, de le lehet győzni. Én azt látom, hogy nekik már nincs akaratuk. Semmi. Isznak, cigiznek, ennyi. – Nem egyszer jártam úgy, hogy amikor szendvicset adtam nekik, egyszerűen elküldtek azzal, hogy nem kérik. No comment.

Nem sok időm van már gondolkodni, mert amikor oldalra fordítottam a fejem megláttam őt. Szelíden elmosolyodott, én meg töröltem az agyamból minden gondolatot. – Maradj normális- figyelmeztetem magam és elindulok felé. Kezdetét vette, egy újabb hőhullám.

Keresd a blogot a facebokoon is   :https://www.facebook.com/profile.php?id=597107567077388&ref=ts&fref=ts

Kokas Bálint