-Visszatértünk! - Szippantott mélyet a friss bostoni éjszakából Vérvörös, miután ismét biztonságos talajt érzett a lába alatt. - Olyan, mintha legalább két hétig lettünk volna távol - Csicseregte vidáman.- Alig várom, hogy lássam Larryt! De most hol vagyunk amúgy? – Kérdezte meghökkenve, mert holtbiztos volt benne, hogy a fiú háza előtt teleportál ( Vagy mit csinált!), de ehelyett egy sötét és elhagyatott utcán álltak, mettsző félhomályban. – Ha angyala nem lett volna mellette, biztos, hogy félt volna itt egyedül kószálni. De most még a meglehetősen hűvős estét is elnézte neki.

-A Black Storon vagyunk. Itt találtak meg egy hete. Itt ölték meg Rose Milanót- Magyarázta komoran- Fázol? – Kérdezte gálásan leemelve magáról hosszú ujjú fekete kabátját és felé nyújtotta.- Tessék. Nekem úgy se szükséges. Mi nem fázunk.

- Köszi szépen, de miért vagyunk itt? – Kérdezte homlok ráncolva magára húzva a kabátot.- El is felejtettem, hogy itt ilyen hideg van.

- Mint az előbb mondtam, itt találtak rám. És itt ölték meg Rose-t. Veselius tett pár lépést a kietlen, lebetonozott úton. Látszott rajta, hogy az emlékezés megviseli, így Prins nem tartotta vele a lépést, csendben, megállva figyelte.- Mondhatni innen kezdődik a mi közös kalandunk. Aztán visszafordult a tőle pár karnyújtásnyira lecövekelő lányhoz és elmélyülten pásztázta, mintha most látná őt először.- Miért így kellett megismerjelek téged, Vérvörös? – Kérdezte önmagát vádlóan.- Miért nem tudtunk mi évekkel ezelőtt találkozni, rendes körülmények között?

Nem tudta mit feleljen erre! Mert ugyan mit is mondhatna! Az egész történetük abszurd. Kezdve azzal, hogy Vé az ő „betege”, hogy a fiú angyal és…ez az egész…hihetetlenül eltér a normálistól.

-      Persze, én tehetek mindenről! – Folytatta az önmarcangolást lehajtott fejjel a fiú.- Valóban nem lett volna szabad ölnöm! – Ajkába harapott, mint aki le akar nyelni egy megjegyzést.- De nem vagyok gyilkos…Nem így akartam!! – Kiáltott fel dühösen.- De mégis megtenném, hogy megvédjem Rose Milanót!

-Mindenki azt tette volna amit te! – Válaszolta nyugtató hangon, miközben óvatosan közeledni kezdett felé. – Én is gyilkolnék a testvéremért. De ha téged büntet így…velem, mármint a feladattal,- amit még mindig nem fedsz fel!- gondolom más is kap valamiféle kihívást, nem?

- Minden bűnösnek jár egy második esély.

- És mi van, ha nem…ha nem sikerül a feladatod? – Kockáztatta meg, kicsit félve a kérdést. Azt remélte, hogy Vé ezúttal mindent kitálal neki…vagy csak részben mindent… de vigyáznia kellett, nehogy túlzottan kíváncsinak tűnjön. Hiszen ismerte már őt, tudta, hogy abban az esetben bevágja a szokásos „ Majd idejében megtudod” szöveget.

- Ne hidd, hogy én mindent tudok! – Csóvált a fejét a fiú, miközben a lány odaért vele szemben és átkarolta őt. – Szeretlek! – Puszilta homlokon.- Tényleg ne hidd. Az én életem, olyan mint egy szappanopera színészé: van egy szerepem és csak egy aktuális forgatókönyvet kapok…csak egy kis szeletet belőle…de a végét még nem tudom! Mert a mostban kell élni, apró lépésekből kell a jövőt elérni.

-      „ Színház az egész világ, s színész benne minden férfi és nő”- Idézte a lány a híres shakespeari mondatot. Igazad van, de miért nem segít? Miért kell elszenvedni minden poklot?

-Minden védencem ezt kérdezi! – Nevette el magát jóízűen a másik.- És jogos kérdés is! Azért szenvedünk, hogy megtanuljunk értékelni, hogy általa megerősödjünk.

Érdekes elmélet és egyet is értett vele, bár kiegyezett volna kevesebb szenvedéssel is, és több boldogsággal.

- Szóval: Itt ölte meg az a mocsok, Rose-t? – Csúnyább szóval akarta illetni mocsok helyett, de nem akarta, hogy Vé megfedje.- De nem értem miért?

- Hát…kérdezd meg tőle! – Válaszolta a fiú fogcsikorgatva.- Mert beteg: mert élvezi, ha gyilkol.

- Voltak vele? Látta rajtad kívül valaki? Vissza tudunk arra az éjszakára menni? –Faggatta nagy hévvel. Mindent tudni akart.

- Én láttam egyedül – Jött a válasz megtörten. – Hárman voltak. Rose engem hívott segítségül, de valami elkábított és gyakorlatilag mozdulni se tudtam.- Vallotta be angyala ökölbe szorított kézzel. – De ha rájövök ki volt, vagy mi..? És ez nem az Úr akarta volt – Tette hozzá gyorsan, megelőzve egy újabb kérdést. – Ő engedte volna…de vaki más nem. Valami nagyobb erő, amiről fogalmam sincs, hogy micsoda….

Mi a fene !? Döbbent meg a szavak hallatán Vérvörös! Van nagyobb hatalom Istennél??? Ez nem lehet igaz! – Sose volt vallásos, de egy ilyen kaland után, tökéletesen el tudta fogadni, hogy Isten létezik.

-Erre rátérünk később! – Legyintett Vé, majd megragadta a lány kezét.- Megmutatom neked, hogy aznap este mit láttam! Szeretném, ha látnád! Nem azért, hogy bántsalak vele, de ez fontos mozzanata a mi kalandunknak!

- Ha nem mutatnád meg, az húzna fel! – Jelentette ki Vérvörös dühösen! Tudta, hogy nem szép látvány tárul most elé. Felkészült rá, hogy esetleg lelkileg megrázza, de látni akarta. Hogy ő is, mint Vé, bosszút álljon az adaptált lány megöléséért – És a rengeteg hazugságért- annak a hernyó Olivér Mekenzeenek!- Készen állok rá!

-Jól van, ez a beszéd! Tehát: én ott voltam, a sarokban! – Bökött szőkés fejével a háta mögé egy koszos – és biztos, hogy büdös helyre.- Euforikus állapotba kerültem oda. Nem tudom, hogy. Rose-t meg itt üldözte a barátod – Mutatott a földre- Vagyis az elmebeteg exed!

Aztán hirtelen változott a kép…

 Olyan volt, mintha feküdne. Szeme félig-meddig mintha fátyolos lett volna. Gyengének érezte magát. Minden porcikája fájt. Fura mód viszont: gondolatai nem voltak! Mintha átmosták volna az agyát. Aztán láttott valakit…..aki rohant…valamit kiabált…még nem értette mit mond…de…de ugyanúgy nézett ki , mint ő! Középmagas, vékony…és -a rá annyira jellemző- vörös hosszú haj. Csak nem volt kivasalva, mint az övé. Szépen, göndören pihent a vállán. Kicsit talán kócos volt. A feszült pillanat ellenére Vérvörös elfolytott egy halvány mosolyt. Reggeli énje jutott eszébe….És megpillantotta őt…már egészen jól látta a vonásait….Szentég…! Olyan, mintha én lennék ő! – Állapította meg döbbenten a lány. És Rose Milanó közeledett felé…és közeledett….Sikoltott…Már valaki ott volt a nyomában! A gyűlölettől megremegett: Olivér kitartóan loholt a nyomában, egy késsel!

Folytatódik!

Kokas B.