Az előző fejezeteket itt találod: http://eleg007.blog.hu/2015/01/24/vervoros-_az_utolsok_hetedik_fejezet_1_a_vallomas

Azon az éjszakán, amikor Veseliusra rátalálnak. Vagyis: egy héttel korábban!

 -  „Kérjük, lassan fejezzék be a megkezdett tevékenységüket, könyvtárunk nyolc perc múlva bezár!” – Figyelmeztette az olvasókat egy gépi hang, este 19:52- kor a Bostoni Nagykönyvtárban. Az ott dolgozók tudták, hogy  könyvmoly látogatóik, pontosan fejben tartják, mikor is van záróra, de nem ártott őket emlékeztetni. Olykor-olykor még  így is ráakadnak egy-egy buzgó Könyves Kálmánra, akik szívük szerint ott is éjszakáznának.

Rose Milano a „ Tudományos könyvek” részlegénél állt és elmélyülten tanulmányozott egy hatalmas lexikont a Föld szerkezetéről. – Másodéves földrajz-ének szakos hallgató volt a londoni Ealing Egyetemen és bár a szakdolgozat írására még több, mint két éve volt, jónak látta, ha időben elkezd vele foglalkozni. Vagyis: először nem ártana a témát kitalálni, de annyi minden érdekelte, hogy döntésképtelen volt. – Huszonkét évesen én is az voltam, édesem! – Mondogatta neki édesanyja, nem kis bátorítást adva neki ezzel.

A hosszú vörös hajú, vékony szemöldökű és ajkú, sötét szemű lány, eredetileg nem is tervezte, hogy ma könyvtárba jön. Végképp nem, hogy három órát is el fog itt tölteni. – Mivel azonban egyetemi órái sorra elmaradtak és nemsokára jön a hétvége, erős csábítást érzett arra, hogy már ma, csütörtökön délután hazautazzon szüleihez. – Amúgy kolis volt. Alig érkezett haza, legjobb barátnője – aki egyben csoporttársa volt- Elisbeth Seldegar addig addig zaklatta skypon, hogy  jöjjenek el a könyvtárba, hogy végül beadta a derekát.

- Nah, mehetünk, Mili! – rohant oda hozzá Lisbeth nagy elánnal. – Itten ne maradjunk, héka!

Rose már ki se próbálta javítani barátnője nyelvtani hibáit, hanem csak visszarakta a lexikont a helyére és elindultak a kijárat felé.

- Fúúúj, de ronda vagy! – Szólt be nekik egy fiatal tüskés hajú, pearcinges srác, ahogy elindultak hazafelé a Black Store irányába. – Anyuci nem sírta el magát, amikor megszült?

A kedvesség nem neki, hanem Elisabethnek szóltak. Egy fura betegség következtében ugyanis az arca eltorzult: hatalmas gumók és fekete szemölcsök jelentek meg rajta. De ha ez nem lett volna elég visszataszító, Lisbeth annyira igénytelen volt, hogy nem egyszer még a fogmosást is kihagyta. A fürdésről nem is beszélve. Rose barátságuk elején finoman célzott rá, hogy VALAMIT változtatni kéne, de – mint ahogy a fél csoport gúnyolta- „ A rondaság” á, vagy mindig megsértődött és egy hétig pikkelt rá  b, alakalmi siketet tettetett c, kijelentette, hogy „ Akkor nem kell velem barátkozni!”. És bár Rose sose értett egyet a lány elveivel, megsajnálta -és soha többé nem téve  a lány külsejére- barátnők lettek. Kellemes csalódásként érte, hogy Seldegar elég jó fej volt. A maga módján.

- Tee Csicska Suhanc!!! Szakadjon rád a kénköves mennykű!!! – ordította a fiú után, miközben Rose lefogta kezét, ne hogy neki ugorjon a provokálónak.- Hón az empátia? – Kérdezte felháborodva Seldegar, miután valamelyest megnyugodott.   

- Ne törődj vele- veregette meg Rose barátságosan a vállát.- Sok a bunkó. Nagy az Isten állatkertje…

- Csak nincs körítés! – fejezte be némiképp pontatlanul a közmondást Seldegar immáron vigyorogva.- Ó de te melyen szíp vagy! – Jegyezte meg irigykedve és végig mustrálta a lányt.- Az a veres hajad…íly ….meg a szem. Kajak leszbi lennék, ha nem  más lennék!

Rose elnevette magát. Majd pár lépést még együtt haladva, rövid időn belül különválltak. –

Majd  véssél rám facebukoon! – Kiáltotta utána Seldegar, miközben belépett egy kisboltba, hogy vegyen valami rágcsálni valót.

A Black Store tökéletesen kihalt volt és azt sem lehetett volna mondani, hogy túlzásba vitték a világítást. Rose összébb húzta magán könnyű zöld tavaszi kabátját és megszaporázta lépteit. Éhes volt, alig várta már, hogy haza érjen.

-Cicaa! Cicc – Zúgott fel hirtelen a háta mögött egy öblös férfihang. Megremegett, arra gondolva, hogy ez nem neki szól.

-Ne nézz hátra…mindjárt hazaérsz …gyerünk tovább…- Noszogatta magát  kalapáló szívvel, miközben az előbbinél is gyorsabb tempóra váltott.

- Gyere idee, kis vörös! – Hallotta maga mögött ismét az idegen férfi kacagó hangját. – Nem kell félni.

Rose Milano most már futott. Érezte, ahogy homlokát kiveri a verejték. Elméjében cikázni kezdtek különböző dokumentumfilmszerű képek, amik arról szóltak, hogy mit is kell tenni ilyen esetekben? Már hallotta, ahogy támadója is a háta mögött liheg..jön felé…jön felé…- Sose gondolta volna, hogy egyszer ő is áldozat lehet.

Ekkor valahonnan két túlsúlyos símaszkos férfi ugrott elő és durván megragadták. – Megvagy. Hátra csavarták kezét és fordítottak rajta egyet.- Mi….mit… akarnak?? – Préselte ki dideregve, miközben a félelem már minden porcikáját átjárta.- Ne…nem tettem…

- Te nem! De mi fogunk! – Ért oda hozzá kicsit megfáradtan, a szintén símaszkot és fekete felsőt-, nadrágot viselő üldözője. – Ki kell élnem a vágyaimat! – Suttogta fogait kocogtatva, éles harci kést szorongatva magánál.- Ne haragudj. Most te vagy a gazella és én az oroszlán. És lecsapott.

 -  Könyörgöööm!!! Rose Milanó, sikoltva, üvöltve rogyott össze. Aztán újabb döfés, újabb és újabb…és sátáni kacaj…Ez a pokol! Ez nem más.

Érezte, amint addigi életereje távozni készül belőle, mintha csak huszonkét évig, vendégként szolgálta volna őt. Távol valahol, tőle nem messze, mintha egy fiatal fiú sziluettje bontakozna ki a semmiből….fekszik a földön…vajon őt is…? -Nem így képzelte el a halálát. Nem most, és nem ilyen kegyetlenül. De miért ? – Kérdezte magától utoljára, összeszorítva fogait miközben átjárta a fájdalom.- Ha van Isten, miért engedi meg ezt? Miért élünk ilyen kegyetlen, szörnyszülött világba? Mi értelme az életnek, ha így kell, hogy véget érjen? Becsülettel élt, ezt érdemelte?  A választ sose tudta meg. Elsötétült előtte a világ. Örök békesség vette már körül. Rose Milano, már nem létezett többé. Itt a földön, már nem…

A történet  hamarosan folytatódik, a kilencedik fejezettel! 

 Lájkold a blogot itt: https://www.facebook.com/eleg007?ref=ts&fref=ts

Kokas Bálint