Az előző rész itt: http://eleg007.blog.hu/2015/02/21/vervoros-_az_utolsok_tizenegyedik_fejezet_es_eljo_a_veg_2_resz

– FÖLDRENGÉS!!! FÖLDRENGÉS!!! – Sikoltották pánikolva, és eszeveszett rohangálásba kezdett mindenki. – FEDEZÉKBE!! Vérvörösön jeges rémület lett úrrá. Újabb rengés jött. De az már sokkal pusztítóbb volt az előzőnél.

A mennyezet iszonyatos robaj és porfelhő kíséretében kezdett leomlani, miközben a falak is megadták magukat, és szétszakdva dőltek alá. – Neee! –üvöltötte az egyik dolgozó, amikor a fal ráomlott és betemette, karján egy halálra rémült kisgyerekkel.  De abban a másodpercben Prinsnek is odébb kellett ugrania, mert egy hatalmas faldarab indult meg felé. Félig sikerrel is járt. Lángoló  hasítást érzett arcán, mintha valaki bele mártott volna egy kést.  Bőre felhasadt. – Nem tudom, hogy mi a szar van már megint – gondolta dühösen mormogva, miközben ő is rohanni kezdett a többiekkel a kijárat felé.- De ha ezt túlélem és a szemem elé kerül, én megölöm! Fogadta meg fogait csikorgatva. Szemeit véres könny homályosította el, ajka felrepedt és saját vérének ízét érezte szájában.- Vajon Vé tudta, hogy ez lesz?  De ha a fiú múltjában van, hol van a kicsi Vé, hol van Rosy? – Élt a gyanúperrel, hogy most hiába lottózik, „úgyis majd utólag, mindent megértesz” és hiába várja, nem fog válaszokat kapni. Vagy legalábbis nem egykönnyen!

Romok…pánik…félelem…sikoltás. Olyan volt, mintha valami katasztrófa filmbe csöppent volna bele. Vagy inkább valami elcseszett zsé kategóriás horrorba!- Már ami  a véres megjelenését illeti!- Próbálta összeszedni gondolatait, próbált összpontosítani, hogy most ez mi – Száztíz százalékra lefogadta volna,  hogy ez is egyfajta Vé-s játszma, csak úgy, mint először a hallucinálás- de képtelen volt rá. 

– VÉÉÉÉÉ!!! SEGÍÍÍTSS!!! – üvöltött fel zihálva, amennyire csak a torkán kifért.- VÉÉÉÉ MERRE VAGGY????? - A tömeg eleje pedig „ Kint vagyunk, kint vagyunk” felkiáltásokkal jelezte, hogy a kijáratot nem temette be senmmi. – KÉRLEEK!!! – Ha nem teszed meg, lemondok a Vérvörös címről.- Fűzte hozzá gondolatban. –Tudom, hogy…

-Valaikiiii..mami…ments meg! – Ütötte meg a fülét egy síró kislány hangja, valahonnan a háta mögül.- Estherke fél…nagyon fél.  Amikor a hang irányába nézett, látta, hogy  a jobb keze felőli folyosó lépcsőjéről jön a hang, ahol egy négyéves barna hajú kislány állt, kis pucér lábakkal- Estherke fél….Estherke fél….- ismételgette a kislány egyértelműen  az ő szemébe nézve. Vörsö hajú néni, vörös hajú néni!!- Nyújtogatta felé a kezét.- Segíts!

A lány maga mögé nézett hátha nem hozzá szóltak de…úristen: ő lát engem! –  Tudatosult benne rémülten.  Legpontosabb emlékei szerint – Plusz Vé okításai nyomán- úgy rémlett neki, hogy a szellemek érzékelhetetlenek és láthatatlanok. Főleg, ha másvalaki múltjában tanyáznak.

-TE LÁTSZ ENGEM??? – Kérdezte Prins rámeredve, miközben finoman végigfutott gerincén a hideg…Volt ebben valami nagyon rémisztő is számára: tényleg, mint valami horrorfilm.- Sose vetette meg azokat, de álmában sem gondolta volna, hogy egyszer hasonlóban lesz része! – Kiválva a kifelé nyomuló tömegből, vett egy mély levegőt – összeszedte maradék energiáját- és elindult a lányka felé- Hogy lehet…? Hogy lehet, hogy te látsz…engem…?- Faggatta, jobban megszaporázva lépteit.

A lány hümmögött egyet, majd nem válaszolt. – Amikor Vérvörös már csak egy karnyújtásnyira volt tőle, hirtelen hátat fordított neki és megindult felfelé a lépcsőn.- Hééé!! – Kiáltott utána méltatlankodva Prins.- Hova mész? Segíteni jöttem! Gyere ide: nincs időnk fogócskázni, kicsim! Ránk omlik az épület!

 -  Remény vagy mindenki számára, már hogyne látnálak? – Válaszolta könnyedén a lányka, csillogó szemeit ráemelve megmentőjére.- Látlak, ó túlélésem!

- Mit akarsz ezzel monda…? – Kezdte volna, de ekkor újabb rengés következett.

Ösztönösen megragadta a korlátot, de ekkor, -kísérteties moraj keretében, újabb omlás következett.  Ideje se volt felfogni mi történik körülötte!- Azt se tudta volna megmondani, hogy Estherrel mi történt, mert azonnal szem előtt tévesztette.  Miután a lépcső romokká zúzódott alatta, hatalmas forgószélként , hanyatt vágódva, bukfencezve csapódott vissza az első emelet törmelékei közé. Ismét.   Érezte, hogy húsából folyik a vér. Tekintete azonnal elhomályosult. Nem …nem végződhet így….csak egy rossz rémálom, Vérvörös! De nem az volt!. Újabb törmelék csapta meg, mely ezúttal a nyakán ejtve sebet. – SEGÍTSÉÉG!! – Üvöltötte teli torokból remegő hangon, de a dübögés elnyomta azt.– Hol a picsában van Vé ? – Káromkodta el magát szitkozódva, a már leomlott törmelékeken hanyatt dőlve. Miközben – a lábába nyilalló fájdalom ellenére- megpróbált talpra állni. Csakhogy: semmi esélye nem volt! Két könyökére támaszkodva kitolta magát, hogy megnézze mi gátolja őt abban.- Basszus!!!! Lábait a romok temették el! Ha nem is érzem őket, akkor az már a vég stádiuma. – Tört rá a pánik, nem kis mennyiségben.- Vé sehol. Az épület mindjárt összeomlik. Szavak nélkül is tudta, hogy mi vár rá: meghal. Vagy, ha túl is éli, valami csoda folytán- bár erre kevés esélyt látott- van egy másik lehetőség, ami még az elsőnél is rosszabb: örökre lebénulhat!

-Nem! Nem végződhet így!- Rimánkodta magában kétségbeesetten, miközben lehunyta a portól égő szemeit.- Gondolkodj, Prins, Gondolkodj!-Parancsolt magára, higgadtságot erőltetve magára: kell legyen valami kiút!

-        Van is Prins! – Jelent meg elméjében hirtelen a fiú hangja magabiztosan.- Ki kell állnod, ezt a próbát. A fiú hangja hallatán kellemes forróság járta át, de ugyanakkor cseppet se tudott megnyugodni. Szíve úgy kalapált, mintha csak valami extrém sportot űzne, de ugyanakkor minden porcikáját elég tompának is érezte. – Le kell győznöd a félelmeidet, hogy az légy akinek lenned kell. Az elsőt már kiálltad!

Hogy az legyek, akinek lennem kell? – Ismételte magában a lány. Miért, kinek kell lennem? Valami Supermannek? – Gúnyolódott mérgesen.- Miközben mindjárt itt pusztulok el !? Köszi nem: kihagynám! – Vágott vissza élesen kiegészítve mondatát  még néhány keresetlen szóval. Dühös volt a fiúra, de ezúttal nagyon! Ott hagyta őt, cserben. Most meg vidáman nézi ahogy ő kinyiffan. Milyen beteges elme talál ki ilyen ördögi játszmát?

 - Prins! Győzd le a félelmeidet… sikerülni fog! – Utasította elméjében a hang, melyből ki lehetett venni némi remegést. – Vedd számba a félelmeidet és győzd le.

-  Áúúú…a bordáim…- nyögte a lány miközben összeszedte erejét és kimászott a romok alól.- Belehalnál…ha segítenél? – Kérdezte ércesen, amíg nagy nehezen sikerült talpra állnia és megvetnie talpát a földön.- Jaa, bocsi, már halott vagy…Ki van ott? – Kérdezte megdöbbenve, mert amikor felocsúdott már nem az fogadta, amit várt.

 Eltűnt az Otthon képe, eltűntek a romok és egy táncparkett kellős közepén találta magát. Vele szemben pedig  egy divatos fehér felsőt, kék farmert viselő,  középmagas, hosszú szőke hajú lány állt.

-Kira Czaplin! – Kiáltott fel a lány megrökönyödve- Te, hogy kerülsz ide???

Immár tizennégy éve voltak legjobb barátnők. Együtt jártak általános iskolába és – tulajdonképpen- Kira volt az egyetlen személy az életében, akinek a legféltettebb, legbensőbb titkait is el merte mondani. Olyan volt, mintha testvérek lettek volna. – Igaz neki nem is volt olyan sok barátnője, de Prins tökéletesen elégedett lett volna azzal, ha csak egyedül a szőke lány van neki. Mindig is vallotta azt az alapelvet, hogy legyen inkább egy barátnője, akiben maximálisan megbízik, mint ötven, akik a háta mögött csak kibeszélik.

-  Szia Prinsem! – Köszöntötte a lány mosolyogva és látva érkezésének sokkoló reakcióját, hozzáfűzte.- Vagy ahogy mostanában hívnak: Vérvörös!

-   Asszem, nem bírom már én se követni…- motyogta, még a meglepetés hatása alatt.- Nem tudom, hogy örüljek e neked, vagy nem? – Kira kérdő pillantását látva, folytatta.-  Úgy értem…ha most a félelmeimet kell legyőznöm, miért vagy itt? – Ráncolta össze szemöldökét.- Nem hiszem, hogy a legjobb barátnőmtől félnék! – Jegyezte meg gúnyolódva, Vé-nek szánva a célzást.

A jövevény felnevetett. – Nem tőlem félsz teee! Hanem attól a gondolattól, hogy elveszíted a barátaidat. – Kira lassan közeledni kezdett felé.- Attól félsz, hogy magadra maradsz.- Jelentette ki szilárd meggyőződéssel.-  Attól, hogy elveszíted azokat, akik fontosak számodra! – Nemes dolog félni ilyentől, csajoss!

Most értette meg. Már tudta.

-  Hogy eltemetnek…hogy senkinek se tűnik fel, ha nem leszek – suttogta maga elé meredve elrévülten.- Ha eltemetnek…ha betemetnek…

-   A földrengés.  Félelmeim első szimbóluma volt! – Kiáltott fel megvilágosultan.

A folytatás itt: http://eleg007.blog.hu/2015/02/28/vervoros-_az_utolsok_tizenkettedik_fejezet_megvaltas_2_resz

Lájkold a blogot: https://www.facebook.com/profile.php?id=597107567077388&ref=ts&fref=ts

Kokas Bálint